Vannak életek, melyek meglepnek – teljességükkel, egyszerűségükkel. Vannak találkozások, melyek nyomot hagynak, s órák, napok teltével is visszatérnek gondolataimba. Ilyen találkozásom volt a hétvégén egy kilencven éven túli, ma is aktív kántorral. Tizenkilenc évesen kezdte, és ma is odaül hétről hétre az orgona mögé. Megkérdezték tőle, hogy az eltelt több mint hetven év alatt hányszor hiányzott, mire felmutatta egyik kezét, és azt mondta: talán ennyiszer se. Kétszer, háromszor – mikor egy alkalommal külföldön élő barátjához látogatott – mesélte.
Ott volt végig a gondnok-presbiteri találkozón. Figyelmesen, alázattal, szerényen hallgatta végig az előadásokat. Nem tűnt ki a közösségből, csak amikor felállt, elmondta, hány éve szolgál, és válaszolt a fenti kérdésre. A nap oldalról hosszan besütött a terembe, ő szemben állt az ablakkal, és a hosszas, kétszeres tapshoz csendesen mosolygott. Aztán visszaült. Később, az ebéd végén kerültem újra a közelébe. Egy pohár bor mellett ült, és asztaltársaival beszélgetett. Nem ismeri az orvosokat, mondta, soha semmi baja nem volt. Kérdem, hogy ízlik a bor. Finom – mondta. Így társaságban jól esik, de otthon, egyedül soha nem iszik. Reggelente, ha a gyomrában nem érez jót, egy fél pohár pálinkát elfogyaszt. Ha lemegyek a pincébe, ott állnak a korsók a borral – nem mondom meg, mennyi – fűzte hozzá huncutul, de én, hogy egyedül igyak?! Nem – tette hozzá. Derűsen, a következő találkozás ígéretével távoztak, a szomszédos falvak küldöttségével együtt.
Elgondolkodtam a hetven éven, és főleg annak rendszerességén. Hetven év minden vasárnapja, melyből nem került öt, amit kántorként kihagyott volna! Évszakról évszakra, ünnepről ünnepre, évtizedeken át… A mi nemzedékünk számára kinyílt a világ, sokat jövünk-megyünk, utazunk. A munka- és lakóhelyváltás mára megszokottá vált, bár egy-két nemzedék élete, egészsége ráment erre a nem várt változásra. Hányan vagyunk, akik ekkora rendszerességgel végzünk valamit? És itt áll ő hetven év olyan szolgálattal, mely egyszerre tölt el csodálattal és azzal az érzéssel, hogy mi ebben már nem tudjuk őt követni. Nemcsak a kiszámíthatatlan életmód miatt, hanem mert az a fajta elszántság, mely szerénységgel és alázattal társul, már alig-alig érzékelhető az utána következő, fiatalabb nemzedékekben. És mégis: a hosszas taps azt is jelenthette, hogy más is értékeli, mást is elgondolkodtat egy ilyen élet – méltán.
Elődeink nyomában járunk, és tanulunk tőlük – bár ez utóbbi kevésbé divat manapság. A folytatáshoz viszont szükséges Demeter Dénes városfalvi énekvezér és a hozzá hasonlók példája. Becsüljük meg őket!
Sándor Krisztina