Őszi hálaadásra készülünk. Sajátos ünnep ez nekünk, unitáriusoknak. Húsvét, pünkösd és karácsony mellett ez a negyedik évenkénti, szertartásrendünkbe illesztett úrvacsoravételi alkalom. Egyedi és kivételes ünnep ez erdélyi történelmi egyházaink között is. Egy olyan alkalom, amikor hálát adunk a tavaszi, nyári munkánk terményeiért – a gabonáért, a zöldségekért, a gyümölcsökért, amelyeket télre betakarítunk kertből, mezőről, erdőből.
Használom a királyi többest, holott én már (vagy még?) nem kertészkedem, s a mezőről, erdőről gyűjtés is csak emlék a gyermekkori nyári vakációk sorából. Sokan vagyunk így, és évről évre visszatér a kérdés bennem, hogy tudunk-e már úgy hálát adni a megtermelt, begyűjtött élelemért, ahogyan elődeink évszázadok során át tették?
Tud-e hálát adni a nagyvárosban, tömbházlakásban felnőtt ember, ha nem tudja, mit jelent a föld megművelése? Ha már a szülei is a városi piacról, a közeli kis vagy nagy boltból vásárolták a napi, heti betevőt? Ha már arra sem volt lehetősége, hogy a vakációkat gyermekkorában falun, nagyszülőknél, rokonoknál töltse, ahol még élő állatot tartottak, mezei munkát végeztek? Ha sosem szedett még ki pityókát a földből, nem mosott még sáros murkot, és nem látott frissen levágott háztáji tyúkot? Tud-e hálát adni, ha nem látott télre előkészített, padláson száradó hagymát, nem bontott törökbúzát, és nem látta, hogyan teszik el a káposztát?
A fentieket én láthattam, tapasztalhattam, segédkezhettem. Sokan a kortársaim közül ma is – újra vagy még mindig – részesei az őszi betakarodásnak, a télre való felkészülésnek, elsősorban faluhelyen. Nekünk és mindazoknak, akik ismerik és tudják e munkafolyamatokat, úgy érzem, sokkal többet jelenthet az őszi hálaadás napja. Itt, Erdélyben még sokan vagyunk, akik falun nőttek fel, vagy sokat voltak ott gyermekkorukban, és mai napig visszajárnak vagy visszaköltöztek. Egy-egy telefonhívásra van a helyi termék, ha akarjuk és működtetjük e kapcsolatainkat. Akik pedig a fenti őszi munkálatokat már csak képeken, filmeken láthatták – nos, azok számára jóval nehezebb lehet az átélés. Hiszen minden kéznél – vagyis jobban mondva: a szupermarketben – van. Minek hálát adni olyasmiért, ami egész évben ott változatlanul elérhető? Ami készen van, és nem kell átgondolni, hogy kik, hogyan, milyen körülmények között dolgoztak meg azokért, akár helyi, akár messzi földről származó terméket emelünk le a polcról. A falutól, a föld egyéni vagy kisközösségi művelésétől elszakadt nemzedékeknek nehezebb átélni az őszi hálát. Ez egyben feladat is – sokunknak. És igen: bele kell gondolni abba, hogy az, amit a polcról leveszünk a boltban, hogyan, milyen áron és milyen munka révén került oda, és azért is hálát kell adni – a mások által értünk elvégzett munkáért.
Az őszi hálaadás napja a megállásé, amikor megköszönjük a földi javakat, melyekkel ellátott a természet, az időjárás és a befektetett munka függvényében. Akár városban, akár faluban készülünk – a nyári szárazság és a naponta hangoztatott energiaválság ellenére is – ideje és helye van a hálaadásnak. Erőt ad és felkészít a télre – lelkiekben is.
Sándor Krisztina