Amikor kitört a járvány, többen megmondták, hogy az életünk immár nem lesz olyan, mint volt azelőtt. Azt is mondták, hogy hozzá fogunk szokni a járványhoz, az életünk részévé válik. Az elején nem vettük ezeket komolyan, és sokan a járvány előtti életüket kérték vissza. Aztán teltek a hónapok, egy év és még több is lejárt, s mire a járványhoz valóban hozzászoktunk, kitört a háború a közvetlen szomszédunkban. A kezdeti ijedtség azt mondatta sokakkal: ennek hamar vége lesz, s majd visszatérhetünk a korábbi életünkhöz. Félév múlva e hangok is elcsitultak, és egyre többen érezték és mondták: ez egy elhúzódó, sőt akár súlyosbodó háború is lehet. Magával hozta az energiaválságot, mely újból megerősíthette bennünk: az életünk immár sosem lesz többé olyan, mint volt.

A közismert ókori görög filozófusi mondás szerint sosem léphetünk ugyanabba a folyóba. Az élet megy előre, a folyamat részeseiként nekünk pedig alkalmazkodni kell, ahogy tették elődeink is, ennél sokkal nehezebb történelmi időszakokban. A számtalan bizonytalanság közepette, ami ma körülvesz, mi lenne, ha nem ezeket erősítenénk fel magunkban, hanem a lehetőséget látnánk meg abban, ami előttünk áll? Jól tudjuk, gondolataink teremtő erővel bírnak. Egyszerű pszichológiai kísérletek is bebizonyították már, hogy az emberi test miként reagál egy kedves vagy kedvezőtlen emlékre, egy pozitív vagy negatív gondolatra.

Játsszunk el ezzel egy pillanatra! Az előttünk álló válságos időszak mire lehet jó? Talán arra, hogy elnéptelenedett falvainkban újra megtalálják az üres házakat, felfedezzék a föld termőerejét? Arra, hogy valóban takarékosabban éljünk, mert úgyis mennyi kacatot felhalmoztunk – már itt is, nemcsak a vágyott nyugaton? Talán arra lehet jó, hogy tényleg lassítsunk az életritmuson, mert úgyis túlhajszoltuk magunkat? Talán arra, hogy újra felfedezzük: a természet erőforrás – tárgyi és lelki értelemben egyaránt? Vajon arra is jó lehet, hogy újra rátaláljunk a kisközösségek erejére: egyházi, civil vagy árucserét biztosító alapon? Évtizedek óta panaszoljuk: szétesőben vannak közösségeink, egyre nagyobb az elvilágiasodás, egyre fontosabb a kényelem, minden a pénzről szól és így tovább.

A mostanra begyűrűző válság egy sor olyan társadalmi panaszra kínálhat megoldást, amit évtizedek óta hiányolunk, aminek szétesését régóta fájlaljuk, és ami ellen – úgy tűnt – nincs megoldás. Hogy mindennek ára lesz, az kétségtelen. Ám, valljuk be: sokféle téren már évek óta látjuk, hogy nincs megállás – sem a munkában, sem a tárgyi értékek halmozásában, sem a pazarlásban, sem a kényelmi szempontok túlhangsúlyozásában. Váltás előtt állunk – a válság erről szól.

Illúzióim nincsenek – a tömegek szintjén jelentős változást elérni általában kényszerítő vagy korlátozó körülmények hatására lehet. Most is ez a folyamat zajlik. Ám van egyéni döntés, és az rajtunk áll. Ha a válságban a lehetőséget keressük egy sor olyan változtatásra, ami a mi javunkat szolgálhatja, máris könnyebb élni, és nem a túlélésre készülni. Ha így közelítjük meg a ránk zúduló vészjósló híreket, történéseket, sokkal könnyebb dönteni, továbblépni, változtatni.

Sándor Krisztina, Csíkszereda