2004. december 5. Két huszonéves erdélyi lány immár négy hete Budapesten, a Magyarok Házában él, és reggeltől estig részesei annak a központi kampánycsapatnak, ahonnan irányítják a kettős állampolgárságról szóló népszavazási kampányt. Négy héten át reggeltől estig a központi irodában osztják a beérkező önkénteseknek, területi felelősöknek a plakátokat, jegyzetelnek, nyilvántartást vezetnek, biztatják a városból visszaérkező plakátragasztókat, követik a híreket, aggódnak, bizakodnak. Reggeltől éjfélig bent vannak, mintha burokban élnének, a kinti levegőt csak szellőztetéskor érzik. Sok a munka, gyorsan telik az idő. Négy héten át minden napra jut egy kedves mosoly, egy hálás mondat azoktól, akik ugyanúgy lázban égnek – a kampánycsapat tagjaitól, a rendszeresen bejáró önkéntesektől, a partnerszervezetek képviselőitől. Naponta több száz telefonhívás és levél érkezik a kampányirodába, állandó az alapzaj, csak kora reggel és késő este van idő egy kis beszélgetésre, egymás közt. Olyankor is ugyanez a téma. Vajon lesznek elegen? Lehetetlen, hogy ne győzzünk! Ki mit olvasott, reagált, nyilatkozott… És az otthoniak. A szülők, nagyszülők jól vannak, a két lány néha beszél velük telefonon. Büszkék, hogy lányaik ott vannak, ahol. Ahogy közeledik a népszavazás napja, azzal egyenes arányban nő a feszültség is – kint és bent, a lelkekben is.
2004. december 5. Reggel van. Az irodába várakozással vegyes ünnepélyesség költözik. És mindezekre ráül a feszültség. Várják a beérkező híreket. A részeredményeket. Az aznapi nyilatkozatokat. Önkéntesek, lelkes segítők jönnek be. Várakoznak, tanácskoznak, híreket hoznak, visznek. Hol, melyik szavazókörzetben mi történt. Valakik lefestették az utolsó nap kirakott, népszavazásra buzdító plakátokat a belvárosban. További részeredmények érkeznek. Beesteledett. Várják a szavazókörzetek bezárását. Az eredményeket. Körzetenként, városonként. A véglegeseket. A feszültség állandó, szinte tapintható. Túl közel állnak az igenek és a nemek. Mi történik?! Ez Magyarország?! Lehetetlen! Valami nincs rendben! Késő éjjelre véglegessé válik: a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménytelen. A két erdélyi lány magába roskad. Soha többet nem jövök Magyarországra! Vagy ha mégis, Budapestet egy életre elkerülöm! – mondta egyikük. Előbb sírnak, dühösen és háborogva, majd lankad az erő, s végül konok szomorúságba burkolóznak. A központi kampánycsapatban mindenki letaglózva. Csendesen, szinte gyászosan távozik mindenki a négy hét alatt oly zajos, élettel teli nagy irodából. Maradnak az ottfelejtett plakátok, szórólapok, négy hét reménye, bizakodása, örömteli munkája…
2004. december 5. Másnap nem jött a Mikulás. Nem volt ereje betérni a leginkább csalódottakhoz. Csak rá pár napra, az iroda és a közös munkafelületek bezárása után hozott némi csendességet a lelkekbe. A két erdélyi lány összecsomagolt, bőröndjükben magukkal vitték a kampány kincseit: az értékes tapasztalatokat, kapcsolatokat, a bővült tudást. Erejük szerencsére velük volt és maradt évekre. Kaptak nemes feladatokat otthon, kisebb és nagyobb közösségükben. Az ügyért való akkori küzdelmük később beteljesedett. Hat és fél évvel a kettős állampolgárságról szóló népszavazás után együtt tehették le a magyar állampolgársági esküt a kolozsvári főkonzulátuson. Mindketten népviseletben voltak, és boldogan, szemükben cinkos összekacsintással koccintottak: Isten éltessen, Magyarország! Isten éltessen minden külhoni magyart!
(A valóságos szereplőkhöz hasonlítás egyáltalán nem a véletlen műve.)
Sándor Krisztina, Csíkszereda-Homoródalmás
Fotó: szekelyhon.ro