„Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság és egy nappal az élet is.” (Radnóti Miklós)

Milliók haltak meg. Gyerekek, anyák, apák…Emberek, embertelenül.

Elborzadok, valahányszor csak erre gondolok. A bánásmódra, az embertelenségre, a kínokra, a megalázásokra és a halálra. Ma milliók arca van jelen szívemben. Szüleiktől elválasztott gyermekek arca, tekintete, könnyei, fájdalma nyomaszt, kik talán semmit sem értettek mindenből, de érezték a sorstalanságot, az embertelenséget, az éhséget, a hideget, a betegséget és a halált. Mind kis állatok nyüszítettek az anyjuk óvó keze után, de mindhiába. Eltépték, összegyűrték mosolyukat és reményüket. Ki írja meg az ő történetüket? Ki komponálja meg szívük félbeszakított sikolyát, ki álmodja tovább félbevágott álmaikat?

Ez a halál birodalma, arccal a falnak meredő üres tekintetek, ahol a remény még ki se hajt, ahol az ima csupa megadás, lemondás, vagy éppen kukucskáló egy láthatatlan, fájdalommentes világra. Anyák sírnak könnytelen kiszáradt szemekkel magzataik után, kiket sosem láthatnak, ölelhetnek, immár a földi valóságban. Miért is szültelek kárhozatra, erre a világra? A félelem vacog fogaik között. Oly távoli már az igazi élet. A kert, az udvar, az ebédlő, a sütés és a főzés, az illatok. Még az emlékeket is elveszik egy puskatussal. Kiürítenek teljesen, hogy csak az állati rettegés uralja a hátramaradt életet, melyről nem lehet tudni, hogy hány nap, óra, perc, vagy másodperc jut még egy levegővételre. És ott vannak a férfiak, az apák, kik óvnák az övéiket, de nem lehet. Belül viaskodnak a halállal, farkasszemet nézve őrzőikkel. Ott vannak ők a férfiak, kikben felgyűl a harag, a bosszúvágy, a keserűség, az indulat és már nem tudják kivárni a percet, önként lépnek a perc elé, hogy vége legyen már a hosszú haláltusának. Milliók panasza, jaja, könnye, fájása, tragédiája, imája, sóhaja, visszafojtott búcsúja kering ma bennem. Emberek elvágott életfonala száll, és kavarog a januári hóviharban.

Szabó Adél Júlia, Kálnok-Bodok