Nem volt kedvem az idén. Mostanában sok mindenhez nincs, így ehhez a dévai úthoz sem volt… Elképzeltem előre, hogy a meredek kaptatón megizzadok, ott fent, a várban meg fázni fogok. Azt is láttam, hogy hol fogok állni, nagyjából megsaccoltam, hogy miről fognak beszélni a beszélők: Dávid Ferenc így meg úgy…, a mártír…, nekünk itt kötelességünk…, kiállni, megőrizni, hinni… Mi másról is beszélhetnének? Nem volt kedvem, morcosan ébredtem, szándékosan Hamvast pakoltam a hátizsákba, hogy köszörülje élesre cinizmusomat, s baljós sóhajok közepette mantráztam a szokásos úti imámat: Isten segéljen. Követett a táj: szürkén, ködösen, váltogatták egymást a régóta retinámba égett képek, a megállók, a székesegyház, a művirágoktól csiricsáré temetők, autópálya, komcsi városképek. Karikás szemmel és szokatlanul: öltönyösen érkeztem a vár tövébe a felvonó mellé, a csendőrök és zarándokok közé, elmormoltam durcás imámat, s indultam is, a sor végén, cementes lépésekkel felfelé, csevegve, heherészve – ahogy kell, de jól nem esően – felfelé. Utolsók között érkeztem, az improvizált színpadon már énekeltek, még köszönni sem volt idő, s már szólítottak is imára. Biztos szép volt, nem figyeltem, inkább végigpásztáztam a falakat, azokat az öreg és cikkcakkos kőrakásokat, értelmetlenné omló lőréseikkel, felismerhetetlen szerkezetükkel. Mint egymással érintkező öreg tenyerek, olyan volt a várrom. Mint az öregember, aki forrás fölé hajol, két csontos kezéből poharat formálva, hogy szájához emelje a vizet. S valahonnan nagyon mélyről sóhajtott a kép: az öreg Isten, kertjében járva-kelve, talán pont most hajol szomjasan ez őszi tájra, s csontos, szikkadt várfal-ujjai között most minket szájához emel, hogy igyék e sok ember imájából. Ott, félúton a föld és ég között, kiszakítva ködből és porból, fásult cinizmusból és hamutekintetből futott végig rajtam a kérdés: vagyok-e édesvíz az Isten szájában? Hűs forrás, tiszta, szomjoltó, vagy kénkeserűségem már az ünnepet sem átallja önzésében rutinná mocskolni? S a gondolat lábujjhegyre állított, vigyázzba merevedett a létem, mint amikor nagy dolgok történnek. Tiszta víz akarok lenni, Isten-szomjat oltó, hűs és édes, aki magas hegyeken és lapos városokban, zarándoklaton és unalmas keddeken egyaránt életet oszt és életet szól. Forrás akarok lenni, amely hajszálereken gyűjti össze az igazságot, s kínálja enyhítésként a fáradtaknak. És legkevésbé akarok olyan malterlé lenni, amilyenként kaptattam fel a hegyre. Nem akarok se cinikus, se fáradt, se rutinos, se semmilyen lenni, ami nem a ropogós tisztaságról szól.

A színen minden a régi maradt. A puritán játék szikáran haladt tovább szövegeivel, énekeivel, fáklyáival, csak én változtam meg egy kicsit. Tisztább lettem, eltökéltebb, csendesebb és talán egy kicsit igazabb. Zarándok lettem, fehérbe öltözött, átszellemült, dalt éneklő. Isten tenyerében tiszta víz akarok lenni, hogy örömmel emeljen ajkához közel az Úr. S talán jut ebből visszhang akkorra is, amikor megint keserűvé mocskol a hétköznap kémiája.

Rácz Norbert Zsolt, Kolozsvár