A világ jól meghatározott ritmus szerint működik. A nappalok és éjszakák, valamint az évszakok váltakozása, az élőlények növekedésének ciklusai, az anyag körforgása, a születés és halál lassú tánca mind-mind azt sugallják, hogy egy örök és változhatatlan rend ölel körül bennünket, amelyben biztonságban otthonra találhatunk.

Az ember életének is megvan a maga természetes ritmusa. Érdekes módon ezen háborogni szoktunk, vagy ellenkezni próbálunk vele. Gondoljunk például arra, hányszor szoktunk siránkozni az idő látszólag túl gyors múlásán, hogy csak úgy repülnek a hónapok és esztendők, illetve milyen felháborodással fogadjuk saját öregedésünk észlelhető jeleit. Pedig ha az összképet nézzük, ezek is ugyanolyan természetes folyamatok, mint a körülöttünk élő és lüktető lények millióinak születése, növekedése és pusztulása. De persze a szúnyog halálát megérdemeltnek, a haszonállatokét szükségszerűnek tekintjük, csak a magunk életének mulandósága ellen lázadozunk.

Ha azonban megpróbáljuk felismerni és elfogadni a megváltoztathatatlant, illetve belesimulni a természet rendjébe, az csak hasznunkra válhat.

Számomra a legmélyebb, legigazabb imádkozáshoz is ritmus kell. Ott van például a Miatyánk megszokott sorainak lüktetése, ami az ismert szöveg biztonságérzetével párosulva elringat. Különösen jólesik énekelve imádkozni. Amikor elönt az öröm, megesik, hogy hangosan vagy magamban zengem például a 47-es egyházi éneket, hogy Szeret, imáhád, mahagahasztal értelmühünk, érzetünk…

Az egyszerű, hétköznapi tevékenységek ritmusa a járástól a mosogatásig, a porszívózástól a táncig mind-mind imádság lehet, ha elmerülök benne, átadom magam neki, s megérzem, hogy a helyemen vagyok, s e hétköznapi tevékenységek végzése közben is átölel a Jóisten.

 

Rácz Mária lelkész-vallástanár