Jártál már mindent betakaró, minden piszkot elrejtő friss hóban, amikor még senki emberfia nem taposta össze? Hagytál már lábnyomokat magad után, amelyekre aztán büszkén hátratekinthettél? Talán ilyenkor azt mondtad magadnak:
– Ez az én nyomom! Jól láthatóan kirajzolódik mögöttem, mutatja, hogy merről jöttem, s merre tartok. Nem járt még erre senki, én vagyok az első, s utat mutatok a majd utánam igyekvőknek.
Talán ezt mondta magának Kolumbusz Kristóf, hasonlókat gondolhatott Vasco da Gama, de nem csak a nagy földrajzi felfedezések megvalósítói, hanem minden kiváló feltaláló, művész, gondolkodó. Pedig senki sem csak a saját tudására hagyatkozva alkot nagyot, hanem mások – sokszor évszázadokon át – felgyűjtött tapasztalataira alapozva, azokat zseniálisan, szerencsésen újragondolva, átalakítva, felhasználva, vagy éppen velük szembemenve, ellenük lázadva haladunk előre.
Vajon mit gondolhatott Dávid Ferenc, amikor számos kortársával vitatkozva vagy egyetértve a régi tanításokra alapozva, vagy épp a többség által örök érvényűnek hitt igazságokat megkérdőjelezve elindult a maga útján? Vajon gyönyörködött-e a haladásában, megállt-e néha visszapillantva, hogy nyomait szemügyre vegye, s a mögötte igyekvők felé biztató pillantást vessen? Vagy csak haladt előre, eltökélten, mint akit szinte öntudatlanul visz célja felé a lába, mint aki tudja, hogy sorsát nem kerülheti el? Hisz jól ismerte a Szentírást, tudta, hogy az igazság mellett kiállni nem egyszerű, s a hatalom által leginkább kedvelt próféta a halott próféta. Miért nem állt meg akkor? Miért nem torpant meg? Magával ragadta a kitaposatlan út csábítóan tiszta hófehérsége? Mi, késői követői, már nem tudhatjuk.
De azt tudjuk, hogy az út ránk is vár. És talán azt is sejtjük már, hogy nem mindig a szélesre kitaposott utak vezetnek közelebb céljaink eléréséhez, de ha mégis biztonságra vágyunk, ott vannak azok a csapások, melyeket a nagy elődök nyitottak meg előttünk. Hála legyen érte!
Rácz Mária, Kolozsvár