Sírunk a konyhában, én és a fiam.

Amikor azt kérdezte, mi a baj, majdnem kicsúszott a számon, hogy: „Semmi.” Pedig nem lett volna igaz, de olyan kézenfekvő ennyivel elintézni, elhessegetni magamtól a haragot, besöpörni a szőnyeg alá, ahol majd akkorára duzzadhat, hogy járni is képtelenség lesz tőle.

Aztán összeszedem magam, és elmondom, hogy haragszom, bántó volt a viselkedése, mert semmibe vette azokat az értékeket, amiket képviselek, amiért dolgozok. Hogy nem esett jól, hogy nem hallgatott rám, nem fogadott szót még anyák napján sem. Fájnak és égetnek a szavak, mert tudom, látom, hogy neki is fájdalmat okozok vele. Mégis elmondom, mert szeretem. Mert megérdemli, hogy tudja az igazat, hogy ne ködösítsek és ne szépítsek, mert az életben sem minden szép.

Megbeszéljük, hogy akik szeretik egymást, akik egy családhoz tartoznak, gyakran megbántják egymást, de fontos beszélni róla, s ha szívből jön, bocsánatot kérni, ha lehet, jóvá tenni, neadjisten tanulni belőle és máskor nem követni el ugyanazokat a hibákat. És mindennél fontosabb tudni azt, hogy bármi történjék is, szeretjük egymást. Ha haragszunk, az nem a másik személye, hanem a viselkedése ellen irányul. Ezért nem hagyom soha, hogy a gyerekeim azt mondják egymásra: „Hülye vagy!”, míg azt teljesen elfogadom, hogy „Hülyén viselkedtél!” Azt mindannyian szoktunk.

Ülünk összeölelkezve és egybefolynak, apró patakká duzzadnak a könnyeink. A fájdalom lassan feloldódik, s már örvendek, hogy elmondtam, mit érzek, megmutattam, hogy lehetek én is gyenge, megbántott, sőt akár elkeseredett vagy kétségbeesett. Hátha így megtanulja felvállalni, kimutatni és megbeszélni az érzelmeit, ami még sokszor nekünk, felnőtteknek sem könnyű.

Rácz Mária, Kolozsvár