Egyre nagyobb körülötte a sötétség. Érzi, különösen létfontosságú most a tűz, a fény, és a meleg.
Gyertyát gyújt. Az emlékezés havában, immár nyolcvanhatodjára.
József Attilára gondol, s arra, hogy valami nagy nagy tüzet kellene gyújtani… mely világítana, és nyújtana meleget, mutatna utat, lehetőséget önmagának s megannyi kereső embernek. Főleg most. Ebben a zűrzavarban.
Látom az arcán, tűnödik. Mikor vált tüze, az az ifjú, lobogó és erős, az a világosságra vezető, megtartó fényforrás, ilyen elszenesedett, füstölgő parázzsá?! Hová lettek az évek, a lehetőségek, a vágyak?! Mikor lett annyira öreg a kéz, hogy már nincs erő benne fát rakni a lángokra?! Mi marad utána? Rakta-e eleget a tüzeket? Vívódik ezekkel a súlyos érzésekkel…
Megfogom a kezét. Éppen csak hozzáérek:
Tudod, tűzrakás a pillanat, amikor megízleltetted Isten nevét a számban. Tűzrakás volt, amikor megtanítottad a Miatyánkot, amikor ennek a vallásnak a szépségéről meséltél. Tűzrakás volt, amikor láttam, ahogy te magad is tűzbe jössz, amikor megtanítottál felelősséget vállalni, közösségben lenni, alkalmazkodni, őszintének lenni és szeretni…önzetlenül szeretni.
Megtanítottad a múltat. Megszerettetted velem a magyar szót, a zászlót, Jókai Manasséját, Gyallay vaskenyerét, Tamási Ábelét, Farkas Árpád sírokon kihajtó reményét, Wass Albert almafáit, Kányádi sárga kankalinjait, a népviseletet s a dalt: a sírót, s a vigadót, a kokárdást… s az Isten. áldd meg a magyart.
Olyan harsányan lüktetnek e szavak, s kísérik az emlékek, de én mégsem tudom hangsoan elmondani. Esetlenül csak annyit súgok a gyertya fényében: ne félj, Apó, a tüzet nem hagyom kialudni!
Péterfi Zita Ágnes, Sepsiszentgyörgy