A hegy még csak nyújtózott a köd alatt, amikor lábára húzta a gumicsizmát. Öröklött darab. Valamikor új korában minden lépést világított. Azóta sok barázdát bejárt vele, felmászott a sziklavárba, állt Lukrécia vizében, békát lesett a Borzó-kertben, s mentett már vele igazi kismacskát is.

Amikor hazavitte, apó torkaszakadtából üvöltött. A három macska mellé, pont ez a nyavalyás kellett még. Minek hoztad haza?! S még nőstény is. Hagytad volna ott pusztulni inkább. Tudta, hogy nem beszél komolyan.

Mert ő mindent hazahordott. Félholt verebet, törött szárnyú varjút, kilapított varangyot. De volt, hogy gazdátlan kutyát, s egyszer még egy sündisznót is. A kőkútnál hasra fekve figyelte a lepkéket, közben a fűszálat a hangyabolyba engedte, s utána szájába vette az ecetet. Verekedett már igazi fiúval is, mert az egy fecskefészket próbált a parittyájával lelőni. S zokogott, amikor látta a borjút megnyúzni. A nagy szelet zsíros kenyeret mindig elosztogatta, s volt, hogy a kimérősből vett ostyát a pásztor fiának adta.

Mindent, s mindenkit szeretett. A felnőtteket csodálta, a vitájukat nem értette. Ha esett, annak örült– előbújtak a csigák, könnyebben gyomlált utána, s az esőszagért is rajongott. Ha tűzött, akkor annak – soha nem bújt lombárnyékba, csak engedte, égesse, ölelje, hiszen ez a Nap dolga. Hallotta a fű növekedését, a vakond túrását, a fában a bogarak táncát, s közben sokszor beszélt a kék Éghez, ahol az Isten lakik. Erre is, ahogy minden másra Apó tanította.

A kert fele osont, amely egyenesen a rét felé vezetett, amikor Apó utána szólt.

A hegyen ügyelni!

Mosolygott.

Anyó mögötte aggodalmasan állt. Hova megy ez e gyerek megint ilyen korán? Nem is reggelizett…

Dolga van! Épp megmenti a Világot!

 

Péterfi Ágnes, Sepsiszentgyörgy