Magyar az, aki a bizonytalanban Csokonaival üvölti bele az éjszakába, hogy vak a remény, s csak megint játszik velünk földiekkel.

Magyar, ki már tudja, ahogy Babits: ki földiekbe veti horgonyát, szelek játéka lesz.

Magyar az, aki Mészöly Miklóssal tudja nyugtatni lelkét, mondogatva, hogy csak azoknak hazudhatok, akiket szeretek.

Magyar az, aki érti, mit jelent Adynál a Finita, s érzi mit jelent, ha a függöny legördül.

Magyar az, aki, József Attilával együtt lüktet, amikor azt mondja: Én nem ilyennek képzeltem a rendet.

Magyar, ki vallott már Pilinszkyvel szerelmet, és sírt, lehunyt szemmel, csak egyszer.

Magyar, ki botladozott már Kosztolányi Dezsővel a porban, lelkek és göröngyök között.

Magyar az, aki tudja, úgy, ahogy Márai, hogy a csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik.

Magyar az, aki Csoóri Sándorral súgja: elengednélek, visszahúználak.

Magyar ki, az elmúlt évben érezte, amit Illyés Gyula, s félve tekintett a jövő időre, hogy nehogy valóra váljon, s emlékezni bátrabb dolog legyen, mint tervezni.

Magyar, ki Farkas Árpáddal kérdi: a tüzet ki gyújtotta meg bennem?! S Kányádival együtt számolja a sárga kankalint.

Magyar, ki kihúzza magát Bartók, Kodály, Bárdos, Liszt és Erkel hallatán.

Magyar ki megremeg, ha hallja Cseh Tamás, Presser, Zorán, Bródy, Deák Bill, Charlie, Hevesi és Lovasi, Cserháti, Ákos, Cipő, Kiss Tibi, Dés és Geszti, Rúzsa, Gryllusék hangját.

Magyar ki érti, miről beszél, s miről énekel Hobo.

Magyar, ki érzi Faludyt, és Karinthyt, Örkényt, Rejtőt, Sütőt, és Szilágyit, és Szepest, és Weöres Sándort. És Lackfit, és Nádasdyt, és Csukást, meg Varrót.

Mennyi név még, kivel együtt lüktetünk színpadon, zenében, versben, és regényben, apró egysoros költészetben.

Mennyi arc, s mennyi lélek, ki a bennünk gyökerező, folytonosságot kívánó csodát hordozza. S mennyi hála. Hála, hogy e nevek, lelkek összefonódnak velem is.

Mert magyar az, ki tudja, hogy magyarnak lenni mit jelent.

És Neked? Mit jelent?!

 

Péterfi Ágnes, Sepsiszentgyörgy