Játszóterek

Falun nőttem fel, s nálunk a faluban nem volt játszótér. Azaz maga a falu volt játszótér. Az utcák, főleg azok, amelyek a hegy felé vezettek. Játszótér volt az erdő, a bányák köze, amelyektől időről időre tiltottak, a vajor, játszótér volt minden pad és szinte minden udvar.

Az első megépített játszóteret Nagyenyeden láttam. Hatéves lehettem…? Emlékszem, a szülők a park körüli padokon ültek – volt, aki egyedül, volt, aki társsal, s onnan figyelték, hogy gyermekeik élvezik a csúszdát, a hintát, a várat, a lipinkát. Emlékszem az érzésre, ami ott, abban a pillanatban megszületett bennem. Sütött a nap, de nem volt égetően meleg, pont olyan volt, amit még lehet szeretni. A gyerekek nevettek, volt ki vitatkozott, s ott lebegett a levegőben az élet illata.

Néhány hete jutott újra eszembe ez az emlék. Egy szívemnek kedves ember azt mondta, hogy az egész életünk olyan, mint egy játszótér. Egy játszótér, ahol Isten úgy figyel bennünket, mint a szülő a gyermekét.

Eszembe jutott az én játszóterem, a nagyenyedi városi játszótér, s nem csupán a jelenet, hanem az az érzés, ami akkor magába kerített: a biztonság, hogy a szülők ott ülnek a padon, nem történhet semmi baj. A szülők ott vannak a gyermekeik körül, s hagyják ugyan, hogy egyre merészebben mászkáljanak, ugráljanak, mégis figyelnek, s ha kell, rögtön készek segíteni.

Isten figyel bennünket a padról, az ablakból. S nézi, hogy gyermekei mennyire bátrak.

Isten figyeli, hogy felmerünk-e mászni a várba, s aztán lecsúszunk-e a csúzdán.

Isten figyeli, lesi, hogy átadjuk-e a helyünket másnak is a hintán, hogy szállhasson más is. Vagy segítünk-e másnak is a szárnyalásban?

Isten lesi, ha magasabbra merészkedünk, s kész arra, hogy a sebünket bekötözze, fejünket megsimogassa, s magához öleljen szeretetével.

Ő, a Mindenható biztat, ha a létra közepén megrekednénk. S olyankor azt súgja: „Ne nézz le, ne tekints folyton hátra, menj tovább! Lépj tovább. Lépj feljebb! Ne csüggedj, mássz magasabbra!”

Teremtsünk igaz játszótereket magunkban és magunk köré – ahol tudjuk, biztonságban vagyunk, ahol tudjuk, hogy a szülőnk ül a padon nem messze, és vigyázza gyermekét, gondját viseli.

Hagyjuk, hogy Ő tanítson szeretetre, játékra, életre…

Péterfi Ágnes, Sepsiszentgyörgy