Vállfára teszi a palástját.

Együtt ébredt a Nappal, de nem látta lemenőben, pedig este van.

Leül az íróasztalhoz. A padlót nézi. „Jó lenne felcsiszolni, újrafesteni – gondolja. „Mennyi lábnyomot, haladást, egy helyben topogást őriz! Olykor magabiztos, máskor elveszett lépéseket.”

A megtisztított klenódiumok előtte – ők is a múlt erejéről mesélnek. Hány emberöltőt szolgáltak, mennyi kéz fonta körbe, s hány ima szállt a magasságba, amikor magukhoz vették azokat!

A Bibliája lassan szétesik – utolsó évben a teológián már könyvkötőhöz kellett volna vinni. De nincs szíve a szolgálatokat másból végezni. Nélküle nem érzi teljesnek önmagát.

A kezét összekulcsolja. Imára nyílik ajka, de egy szó sem hagyja el a száját, egész nap volt lehetősége beszélni: prédikációban, ágendában, imádságban, betegek ágya mellett.

A test fáradt, de a lélek telve hálával.

Hivatását köszöni meg. Mert az a legnagyobb áldás: együtt fájni a szenvedővel, eggyé válni az örömtől kiteljesedővel, biztatni az útnak indulót, hangot adni reménynek, megszólaltatni a hálát, megérinteni a lelket, elfogadni az ölelést, megszorítani a kezet… Együtt lenni az ünnepben, hozzáadni, beteljesíteni, és ezzel beteljesülve lenni.

Lekapcsolja a villanyt. Kattan a zár. Reggel óta távol van, hazamegy.

Otthon ég a lámpa fénye, kiszűrődik a sötétbe. Családja ölelése várja, gyermeke mindent elmesélni akaró izgalma.

Hazaértem.

Hála legyen, Istenem, mindenért.

Péterfi Ágnes, Sepsiszentgyörgy