Lázár Ervin a kedvenc meseíróm. Feladataim közepette elég sűrűn keresem a találkozást vele, s ő nem mulasztja el a rászánt időt kellőképpen honorálni. Legutóbb Rimai Pénteknek mutatott be Rimapéntek főterén. Ott jártunk a Csodapatikában, ahol a léleknek lehet orvosságot kapni. Volt ott ír, pasztilla meg balzsam mindenféle bajra: házsártosság ellen, kicsinyesség, irigység, lustaság, tohonyaság, lelki restség, s még sorolhatnám.
Ott, a színes pasztillák között ismét meggyőződhettem arról, milyen nehéz az embernek saját hibáival, kicsinyességével farkasszemet nézni. Mosolygott rám a csodapatikus, s közben bölcsen állapította meg, hogy ezzel szemben mennyire egyszerű mások hibáit meglesni.
Jézus egyik legismertebb mondása jutott eszembe, ahogyan a rimapénteki csendes főtéren sétáltunk tovább: a szálka és a gerenda története. Amikor ítélkezünk mások felett, azt hisszük látjuk a másik embert, azt hisszük értjük a motivációit, és ismerjük őt. Legalább is eléggé ahhoz, hogy véleményt mondjunk róla. De vajon ismerünk-e eléggé bárkit is, hogy eldönthessük, milyen csodagyógyszerre van szüksége?
Tényleg olyan nehéz volna a felismerése annak, hogy nem biztos: mindig mi vagyunk azok, akik a legjobban tudjuk? Nem biztos, hogy mi vagyunk, akik a bölcs ítéletet kell meghozzuk. Nem biztos, hogy jobbak vagyunk, mint a mellettünk álló.
Milyen szép volna a felismerése annak, hogy bizony hibázni mi is szoktunk!
De jó volna a felismerése annak, hogy az önmagunkkal való őszinte elszámolás rávezethet a helyes útra!
Nem arra kellene legyen gondunk, hogy az önismeretünkkel tisztázzuk magunkban a képességeinket?
Nem pontosan ezzel a tisztánlátással lennénk képesek a fejlődésre? Határaink felismerésére?
Rimapénteki Rimai Péntek csodapatikája megbukott: az emberek nem mentek át a vizsgán – senki nem akart önmagával őszintén szembenézni. Hiányzott az önismeret.
Belőlünk ne hiányozzon, mert önismeret nélkül gerendáink csak nőnek, s lassan nem lesz ember, kiben a szálkát kereshetjük.
Péterfi Ágnes, Sepsiszentgyörgy