Gyermekkorában aligha értette, hogy az Isten jelenlétét hogyan, és hol lehet megragadni.
Fiatalként sem igazán volt tisztában vele.
Felnőttként sem mindig bizonyos: állandóan vannak kérdései, s mindig keresi. Hogy Istent keresi-e, vagy csak a maga boldogságát és teljességét, sokszor nem tudja, de lehet, hogy nem is kell nagyon szigorúan szétválasztani a kettőt. Mert Isten maga mindez.
Idővel átíródtak fogalmak benne: a szerencsét inkább Gondviselésnek nevezni, a világot inkább tükörnek – mert megbizonyosodott, hogy minden, ami benne van, ahogyan és amire rezonál, reagál, pontosan az mutatkozik meg, pontosan olyan a világ vele. És ne értsd félre, ez többet jelent, mint azt a felszínes megértést, hogy ő mindig mindenkivel jót cselekszik, mert akkor fog vele is mindenki jó lenni, nem ezt jelenti. Hanem azt az igazi, mélyről jövő, őszinte érzést: hogy jó akar lenni. Megosztani az utat.
Együttérez – együtt tud örvendeni a boldoggal, és együtt tud fájni azzal, aki szenved. Ez az együtt-szenvedés emlékezteti arra, hogy nincs egyedül, és ez ténylegesen csökkenteni tudja a fájdalmat, mert az egymásrautaltság felismerése, megpuhítja, megformálja merev éntudatát.
Alázatra törekszik. Semmi felsőbbrendű, kiváltságos érzés nincs benne. Nem szereti, ha valamilyen magaslatra próbálják állítani, mert nem tesz semmi különöset, csak emberi lényként viselkedik, s azt az értékrendet igyekszik tartani, ami úgy gondolja, hogy az Istentől való.
Esendő, törékeny ember, akinek az életében talán az a legnagyobb áldás, hogy az úton ezzel a megérinthetetlen, megformálhatatlan, de mindent átölelő, mindent kiegyenlítő, a szeretetben meglátható Istennel halad.
Péterfi Ágnes, Sepsiszentgyörgy