A kút peremén ül. Nézi a vizet. Torka kiszáradt. Alig bír nyelni. Egyedül van. Tanítványai élelemért indultak a városba, de ő nem éhes. Ő szomjas. A tűző napsütésben egyre gyengébb lesz, majd hirtelen lépések zajára lesz figyelmes. Feltűnik egy nő, kinek a kezében van a merítőedény: Adj innom – mondja neki.
Ott ülök én is a 21.század Jákob kútja mellett. Szomjas vagyok. Szomjas a szabadságra, a nyugalomra, a biztonságra. Szomjas ennek az egész történetnek a végére. Szomjas a tisztaságra, az igazra, a békére. Szomjas arra, hogy az emberek ne háborúzzanak folyton a kommentekben. Szomjas arra, hogy ne akarjon minden ember igazságot osztogatni.
Karrier, hatalom, befolyás, népszerűség, munka, teljesítmény, visszaigazolások ezrei, közösségi média, az ottani tökéletes jelenlét, makulátlan külső, tökéletes élet, boldogság, mindig többet, mindig a legújabbat, mindig mást, még- még – még…. mindig szomjasan.
Hogyan csillapítsa az ember azt a szomjúságot, amely bármennyit iszunk, még többet akar, s hiába ezernyi korty, nem szűnik!? Csak gyengébbek, kevesebbek, üresebbek, magányosabbak leszünk.
Ott ülök a kút peremén, nézem a vizet. Torkom már kiszáradt, alig bírok nyelni. Szembe kell néznem magánnyal, betegséggel, járvánnyal, elszigeteltséggel, korlátokkal, gyengeséggel, kételyekkel.
De a lelkem már látja, amit a szemem még nem. A lelkem már hallja, mit a fülem még nem:
-Kérlek, adj innom!
-„Aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrása lesz benne”
A száraz, összeszorult torkot megtölti egészséges szavakkal. A lassan összeszáradó lelket kitölti szeretettel és melegséggel. A borút fényre váltja. A bizonytalant hitre! A félelmet szeretetre! És én hiszem, hogy egy ideig ismét csak az igazán fontosra leszek szomjas. Mert a többi, csak háttérzaj.
Péterfi Ágnes, Sepsiszentgyörgy