A szeptemberi kiadós esőzések után szép, napsütéses napokkal köszöntött be életünkbe október. A teremtett világra rácsodálkozó emberi tekintetünk ezer színpompában gyönyörködik ebben a hónapban.

Október a természet ezerszínű pompáján túl nemzeti és egyházi létünkben az emlékezés hónapja. Hiszen október 6-án az aradi vértanúkra, október 23-án az 1956-os szabadságharc hőseire emlékezünk kegyelettel. Majd október legvégén a reformátorok bátorságára és hősiességére emlékezünk. Az őszi hálaadás ünnepét követő hetekben hálatelt érzéseink és gondolataink feléjük irányulnak, akik az elmúlt évszázadok történelmi változásaiban és küzdelmeiben nemes eszmékért lángoltak, lobogtak, és életüket is hajlandóak voltak feláldozni értük.

Az ő bátorságuk, áldozatuk mellett azonban nem feledkezhetünk meg a mindennapok hőseiről sem. Azokról a közelmúltban előttünk élt vagy most is közöttünk élő embertársainkról, akik nehéz időkben ott álltak őrhelyükön, ahová a gondviselő Isten rendelte őket. Akik imádkoztak és dolgoztak, álmokat álmodtak, közösségi épületeket és lelkeket építettek, tartottak meg szolgálatuk által.

Szeptemberben, őszi hálaadás hónapjában több közösségüket szolgáló, példamutató emberi életút felemelő elismerésén, méltatásán vehettem részt Magyarország csíkszeredai konzulátusán. A díjazottak közül ketten unitárius lelkészek, akik túlzás nélkül mondhatjuk, hogy embert és egyházat megpróbáló időkben végezték szerényen, de nagy lelkesedéssel és tenni akarással megtartó szolgálatukat. Nem vártak és nem reméltek mindezért nagyobb elismerést, de jól esett nekik, hogy életük alkonyán rájuk gondoltak. Egyházuk és nemzetük, amelyhez tartoznak, amelyet hűséggel és szeretettel szolgáltak, elismerésben részesítette őket is.

Egyikük, a kilencvenes éveinek közepén járó lelkész a díjátadást megelőzően, a nyár folyamán nagyon beteg volt. Legyengült, alig volt jártányi ereje. Úgy érezte családjának tagjaival együtt, hogy többé már nem fog tudni megerősödni. Az ünnepi díjátadásra is nehezen indult el. Nem hiányzik ez már neki, miért kellett éppen őrá gondolni. Hiszen ő nem a világi elismerésért végezte szolgálatát. Végül sikerült elvinni őt Csíkszeredába. A gyönyörűen megszervezett ünnepség, a méltatás, a kedves fogadtatás, a sok-sok szeretet, amely átölelte őt, és amely azóta is sugárzik feléje nagyon sok embertársa részéről, egészen átlelkesítette. Kisebb csodát élt meg családjával együtt. Visszatért ereje, életkedve, újra célt és értelmet nyert őszbe hajló élete. Ézsaiás próféta könyve 40. részének 31. verse jut minderről eszembe:  „De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” Ez a 94 éves idős lelkész az én édesapám. Köszönöm családunk nevében egyházunknak, Magyarország Kormányának, hogy méltónak találták őt az életműdíjra. Az ő elismerése mindazon embertársaink szolgálatának elismerése is, akik a XX. század évtizedeiben, majd a XXI. század elejének megpróbáló időszakában, hittel, becsülettel, Isten és emberszeretettel, de szerényen és csendben végezték a rájuk bízott feladatokat.

Soli Deo Gloria!

Kecskés Csaba,

marosvásárhely-Kövesdombi unitárius lelkész