Mindenki szeret játszani. Igaz? Meg úgy egyébként is, mivel lehetne elütni az időt ezeken a hosszú őszi estéken, ha az embernek már zúg a feje a televízió „jótékony” hatásaitól? Tulajdonképpen pont így kezdődött. A fejem tele ellentmondásokkal, hírekkel, szalagcímekkel, képekkel és félelemmel, a kezem pedig a távirányító piros gombja felett lebeg. Elég volt. Sóhaj, dermedtség, lappangó fejfájás és fekete képernyő, na meg a kisasztalon felejtett römi, nemrég került elő, még nem volt meg a helye. Talán játszani kellene egyet? Mióta nem játszottam vele? Tíz éve? Igen, igen…pont itt az ideje. Igyekeztem lerázni magamról a tompa közönyt, ami olyan gyakran kerít manapság hatalmába. Leraktam a több mint ötven éves masszív faborítású römi készletet az asztalra és elkezdtem kipakolni, katonás sorokba hetesével. De hisz tudják! Aztán megláttam a zsolit, olyan ártatlanul hevert ott az asztalon a többi közt mintha emlékezne, hogy valamikor haragudtam rá. Mert így volt.
Gyerekkorom végtelennek tetsző őszi estéin, ültünk az asztal körül a dédnagyszüleim az unokatestvérem és én. Játszottunk, ugyanezzel a römivel hosszú órákon keresztül. Sose nyertem. Egyszer de egyszer sem húztam én a zsolit. Nagyon nehezen viseltem el a vereséget, haragudtam, durrogtam, elégedetlenkedtem, minden vereséggel egyre hangosabban és intenzívebben. Egy játszma közben, az unokatestvérem a térdével meglökte a lábam az asztal alatt, majd egy kacsintás kíséretében átnyújtott valamit, ugyancsak az asztal alatt. Igen, azt amire most gondolnak. A zsolit. Talán mondanom sem kell, nyertem. Nevettem és ugráltam, ő pedig velem nevetett. Nem akart nyerni, neki nem volt fontos. Neki mindig én voltam a zsoli.
Az ember az igazán lényeges dolgokat túl későn érti meg. Nincs már meg az az a régi asztal, de ha meglenne én akkor is egyedül ülnék mellette, a régi játékosok közül csak én maradtam. Ma boldogan veszítenék, nevetve és ugrálva lennék a vesztes csak hadd játszhassak még egyet velük. A zsoli, amiről a szemem képtelen vagyok levenni, azt hiszem tudja ezt, talán örül is, hogy végre értem.
Na és önök?
Nekünk mindig kell egy zsoli, egy jelkép, amiről úgy gondoljuk az a szerencsénk a győzedelmünk vagy épp szabadságunk, biztonságunk függvénye. A látható, a megfogható, a kiábrázolható vagy épp az elkölthető. Mi lenne, ha azt mondanám ez az zsoli, amit évekig hajszolunk eleve alanyi jogon mindig is a miénk volt? Igaz, Ő nem látható nem kiábrázolható és semmiképpen sem szorítható egy táblajáték keretei közé. Mi lenne, ha azt mondanám, vele megtudjuk nyerni ezt a mostani nagy játszmát? Mi lenne, ha mind ebben próbálnánk meg hinni? Ő velem van az asztal mellett, velem van, mikor mosolyogva rárakom a zsolit az egyik sor tetejére, általa fogadom el, hogy a jövőért nekem itt maradottnak kell harcolnom, szólnom vagy épp írnom. Ő itt van. Nem hagyott el sem engem sem mást.
Talán fogadja meg a tanácsom, üljön le egy asztal mellé azokkal, akik igazán fontosak és játsszon…játsszon jó sokat. Értékelje az időt. Az embereket. Az ízeket. Az arcokat.
Kiáltom a férjem, itt az ideje, hogy engedjem nyerni a römiben.
Farkas Orsolya, iskolalelkész, BMUG Székelykeresztúr