A mindenség kinyitja ajtaját, és a Láthatatlan őrtornyából leszállva a bús éjszaka szürke csendjét megtöri, míg a macskakövek között nyugalomra tér. A végtelenből zuhan, elhagyva az égbolt biztonságos ívét, a hold fehér és ártatlan udvarát, a csillagok nyújtotta apró, de milliónyi örömet. Zuhanásában a Láthatatlan nem riad vissza, a magas épületek sápadt ablakára egy-egy pillantást vet, és szemügyre vesz minden mozgó, szürke árnyékot.
Gondolataik kavalkádjában ezek a szürke árnyékok, az emberek, keresik az életükre terített egykori ép és színes fátyol nyújtotta védelmet, amit széttépett a bizonytalan, szürke, földi élet. Egyszóval színfoltokat keresnek a bizonytalan szürkeségben. A Láthatatlan megnyugvást szeretne teríteni a világra, lelküket bebalzsamozni, kezüket megfogva segíteni őket.
Az alászálló Láthatatlan a bizonytalan világ ölébe telepszik, a lelkeket kiemeli a szürke és megdermedt állapotukból. Új, lüktető hitet ültet beléjük.
Az éjszaka után mindig kivirrad. A sötét szürkeség után hajnal lesz minden lélekben, amikor a biztonságból alászálló Láthatatlannak sikerül minden sápadt ablakon megcsillantani az életet sugárzó forró napfényt. A szürke macskaköves utcákon bolyongó árnyékok átalakulnak a pirkadó ég nyújtotta tűzkorong ezer sugara által megvilágított ösvényen száguldó, magabiztos egyéniségekké.
Mi megtaláltuk a színfoltokat a szürkeségben, mert a Láthatatlan, aki a világ ölébe telepedett, otthont adott nekünk.
Nagy Zsuzsanna, teológiai hallgató, Aranyosrákos