Átadom magam a nagy Erőnek. Egyesülök vele. Hagyom, hogy szemem lassacskán becsukódjon, és lélegzetem is lelassuljon. Oh, de ritkán érezhetem a nyugalomnak őrző, védő karjait, hiszen minden nap kora reggeltől estig masírozok folyamatosan. Ritkán gondolok arra, hogy megálljak és tudatosítsam, hogy az orromon beszívott mély levegővel az Élet ereje is belém száll.
Most megállok. Lehunyom szemem, és lassan, nagyon lassan magamba szívom az Életet. És ekkor meghasad a pillanat, és én elmerülök érzéseimben. Már érzem is a kéken tündöklő tenger friss illatát, s fölöttem a mindentől szabad sirályok repkedve felcsendülő, biztató, harsonás dalát. A tenger hullámain élvezettel sodródom. Célom Isten országa jelenvalóságának megtapasztalása, a szeretet tökéletességének megérzése. Belemártózom az azúr tenger vizébe, eggyé válok a teremtett világ uralkodó ékességeivel, és egy hangot hallok: Boldogok, akik adnak, mert ők sejtik, hogy mitől válhat jobbá ez a világ.
Megpróbálom megérteni a hallottakat. Valahol mélyen bennem, legbelül, a következő gondolatok születnek meg: Adni valamit mindig lemondásról is szól. Átadni valamit úgy, hogy azért semmit se várjunk cserébe, valljuk be, nem könnyű. Belegondolok, hogy én, amikor adok valamit, milyen érzések összessége által alkotja meg szívem a boldogság himnuszát. És ekkor feltör belőlem az emlékezés dédelgető varázsa és rájövök, elég csak egy kicsit is belekóstolni abba, hogy milyen jó jónak lenni, elég csak egy kicsit is megérezni a lelkiismeretünk jutalmazó, meleg simogatását, és nincs visszaút. Feltétel nélkül kezdek adakozni, mert belülről érzem, hogy ez így van jól, hogy ez valami isteni.
Amikor tiszta szívvel és könnyedén képes vagyok az adakozásra, egy fényesen csillogó hajó fedélzetén érzem magam, arcom megfürdik a tündöklő nap sugaraiban. Hajóm a boldogság felé halad. Hajóm telistele van Isten adta javakkal, s bár ezeket időnként nem veszem észre, most egyszerre hirtelen mindet meglátom. Ahogy haladok a tenger árjain, át-át adok holmit más hajósoknak. És minél több értéket adok át a hajómból a körülöttem lévőknek, olyanoknak, akiknek nincs, akik rászorulnak, annál könnyebb lesz az én hajóm, és könnyebben is halad a boldogság felé.
Ne csak ritkán adakozzunk. Járjunk nyitott szemmel, és vegyük észre, hogy kinek van szüksége ránk. Vegyük észre, hogy kinek adhatnánk valamit, ami a miénk. Így fog a mi saját hajónk gyorsabban és pontosabban haladni a cél felé, ami a boldogság, ami Isten országa. És minél közelebb vagyunk Hozzá, annál jobban érezzük a melegségét. Minél többet adunk, annál jobban érezzük, hogy ez jó, hogy ezzel valakinek, de ugyanakkor magunknak is segítettünk. Valahányszor adunk valamit embertársunknak, azzal mi is kapunk lelkiismeretünktől egy simogatást. Miért ne legyünk jóban saját lelkiismeretünkkel? Miért ne a boldogság legyen a mi célunk? Miért ne adjunk? Hiszen mi megszámlálhatatlanul sok gyönyört kaptunk ebben az Életnek nevezett mennyei áldásban. A te boldogságod, a te adakozásod rajtad áll. Boldogok, akik adnak, mert ők sejtik, hogy mitől válhat jobbá ez a világ.
Most kinyitom a szemem. Az önvizsgálat terméke, a lehetőség felismerése elevenen él bennem. Bár az ábránd a sirályok szárnyán tovaszállt, a hajóm itt van. Fölállok és elindulok valami jót tenni. Megpróbálom megélni az álmom. Megpróbálom a lehető legszentebb odaadással megélni az Ő álmát. Hiszen egyek vagyunk. Bennem él, és én Őáltala élek.
Nagy Norbert, teológiai hallgató
Marosvásárhely