Reggel 7 óra. Nagyapám halkan kel fel, felöltözik s elindul az ajtó felé. Miközben nyújtózkodom visszaszól onnan, hogy fel ne kelj, amíg nem gyújtok be. Rendben. Mondom már rutinosan. Minden reggelt így kezdünk. S ebben a mantrában van valami nyugtató, biztos, mégpedig, hogy visszajön, tüzet rak és a jó meleg tollpaplan alól kikelve nem kell a hidegben gyorsan magamra kapkodjam a ruháimat. Amíg várok, vissza alszom. Imádom ezeket a szundításokat, mert ilyenkor irányítani tudom azt, hogy miről is szóljon ez az álom. Közben hallom, ahogy a vesszőkosár pattog a fa terhe alatt. Nagyapám kitép az újságból pár lapot. Pattan a gyufaszál a doboz oldalán és a füst szaga mellé társul a tűzgyújtó ropogása. Lassan kúszik ki a meleg a kályhából. Mit kérsz reggelire, kérdezi nagyapám, kisimítva kócos hajamat az arcomból. Vajas mézes kenyér, tojásrántotta, vagy…. Ne is mondd tovább! Vajas mézes, de úgy katonákra vágva, azt úgy szeretem. Kis idő múlva visszajön. A lapítón a felkockázott katonás reggelim, vajas mézes kenyér. Mellé forró menta tea. Mire megeszem a reggelit, az ágyban természetesen, a nagyszülőknél bármit lehet, jó meleg járja át a szobát. Felkelek és kinézek az ablakon. Havaz. Ma is mehetsz szánkózni, mondja velem örülve, én pedig mosolyogva szürcsölöm be az utolsó kortyot a teámból.

Azóta is felkockázva eszem a kenyeret, soha nem lesz olyan finom, mint azokon a reggeleken, soha nem lesz olyan áldásos meleg, mint, amilyet ő gyújtott számomra. Mégis, ahányszor rá gondolok a szívem megtelik szeretettel s a könnyeim között a kisfiamnak is felkockázom a vajas mézes kenyeret.

 

Nagy Henrietta, Székelykeresztúr