A falu utcáján ünneplőbe öltözött emberek sétálnak a templom felé. Amikor a templomhoz érnek a férfiak egymással kezet fognak, és az asszonyok egymást megpuszilva kívánnak „kellemes ünnepet”.

A templomból kiszűrődő orgona hangjára szép lassan mindenki libasorban bemegy a templomba, először az asszonyok és gyermekek, majd a férfiak. Az orgonaszó lassan átmossa a lelket, s szinte észrevétlenül önmagára kezd figyelni a padban ülő.

A közösségi ima, majd a csendes ima saját gondolatokat ébreszt s a hangtalan fohász Istenhez száll. Összekulcsolt kezű édesanya ujjpercei kifehérednek, úgy szorítja kezét s messze élő lányánál jár gondolatban, s szíve szakad meg a vágy és a távolság miatt, az ajkai hangtalanul mozognak. Az édesapa tekintete messzire réved, kinéz az ablakon, a zöldülő határt pásztázza tekintetével, de lelkében rég elhidegült fia arcvonásait próbálja feleleveníteni.

Az özvegyasszony félhangosan mormolja az imádság szavait s amikor körülnéz tudja, hogy neki csak ez az egy családja van, ezek az ismerős ismeretlenek, akik a közösséget alkotják, egyedül van, még egy macskája sincs – tényleg vajon miért? –, de ebben a közösségben mégsem magányos.

A fiatalasszony szemeiből egy-egy könnycsepp kicsordul, önmagába nézve kavarognak lelkében érzései, a nagyapa elvesztése miatt érzett még mindig nagyon friss és fájó seb, az édesanya messzesége miatti vágyódás, de ahogy a szemben levő padsorban üllő férjére és fiára néz, majd ahogy a feléje hajoló lányára tekint, a könnyeket felszárítja a lelkét elárasztó mosoly – köszönöm Istenem, hogy itt vannak velem!

Egy édesapa felnőtt fiára néz s lelkében levő büszkeség csak erősödik, köszönöm Istenem, hogy már felnőtt férfiként is, fiam érzi szeretetemet s a család erős köteléke s biztonsága a szárnyalás szabadságát is megadja neki.

Egy férfi körbe néz és hazagondol, az otthoni zűrzavarra, s a lelkében levő fájdalom és tehetetlenség szinte megsokszorozódik, ahogy teret enged érzéseinek, „Hogy jutottam idáig?“ – kérdezi Istentől, mert önmagát már régóta kérdezi, s szinte hangosan suttogva teszi hozzá: „kérlek adj erőt.” Körbe néz, látja a jól ismert arcokat, az orgonaszó, a prédikáció foszlányai simogatják lelkét, s azon gondolkodik, vajon miért nem jött eddig templomba, s hálát ad, hogy végre, egy impulzusnak köszönhetően eljött, itt van és otthon van. Hétköznap reggel, ahogy az autóval elsuhan a templom mellett s visszagondol az ünnepi együttlétre lelkét melegség tölti el.

Az ünnepen én is megelégedett és boldog vagyok, köszönöm, hogy van egy közösség melyhez tartozom, a közösség, melyet én választottam! Köszönöm, hogy az ünnepi közösség lelkiségéből hétköznapra is jut lélek-erő tartalék.

Moldován-Szeredai Noémi, Csekefalva