Isten országa a gyermekeké – mondja Jézus. A vakáció a gyermeké – mondta anyai nagyapám, régi vágású tanárember, akire tanítványai nem a földrajz órán tanított hegyvonulatok miatt, hanem embersége okán emlékeznek.

Minden a gyermeké??! Tessék, kérem háziolvasmányokat olvasni! Szorzótáblát tanulni, integrálni…! Mennyi kötelesség, felfújt, kényszeres feszengés… Amit én nem tudtam megvalósítani, azt a gyermekemtől várom. Hányszor esek ebbe a tévedésbe! És mindig jó szándékkal. Mert a javát akarom. Mert úgy gondolom, hogy felelős vagyok érte, és nekem most van kihagyhatatlan és elmulaszthatatlan esélyem nevelni, most fogékony, most van ideje…

Ahogy látom a gyermekeimet cseperedni, mindinkább meggyőződőm róla, hogy a csoda bennük van. Ahogy a kőben a szobor. Nincs jogom a saját hasonlatosságomra faragni őket, még ha ők ezt igénylik és követelik is.

Apa, amikor te kicsi voltál, mi szerettél volna lenni? Apa, te is vágtad már így el a kezed? Apa, te is estél le a biciklivel?

Nagy a kísértés, mert a tekintély kézenfekvő eszköz.

A csodának az egyik tulajdonsága, hogy nem várható eredmény születik valami hétköznapi helyzetben.

A gyermek az a csoda, ami megszületik, felnő és kiteljesedik akkor is, ha néha magunk képére és hasonlatosságára faragjuk őket. És a képességvizsgával fenyegetünk előkészítő osztályban…

Engedjük, hogy élvezzék a vakációt! Élvezzék a létet és az Isten országát!

Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen nem megy be abba. (Lk 18,17)

 

Mikó Ferenc, Tarcsafalva