Szeretek utazni. Az Isten úgy adta, hogy eddigi életem alatt több kontinensen is járhattam. Kezdetben csak kirándulni jártunk Kolozsvár közelébe a családdal: a Bükkbe, az Őzek völgyébe, a Hójába. Később a cserkészmozgalom révén az egynapos kirándulások táborokká nőtték ki magukat. Nem volt konkrét úton levés, hiszen – ahogy a neve is mondja – egy helyben töltöttünk két hetet, de mégsem voltunk otthon. Egy-egy erdélyi falu távolabb eső tisztásán cserkészkedtünk. Volt ott minden: napsütés, eső, munka, fegyelem, jó hangulat, bajtársi összefogás.

A cserkészetet kinőttük, a csapat tagjai szétszóródtak a szélrózsa minden irányába. Azóta még többet utazhattam, megannyi járművel, számtalan országba. Megszemléltem sok látványosságot, kerestem a különleges helyeket, ritka dolgokban volt részem.

Felnőtt, kereső emberként ma már még több lehetőségem nyílik utazni. Kisebb tervezéssel akárhova eljuthatunk. Ezek az utazások viszont egészen más jellegűek, mint a cserkésztáborok. Turistaként, szemlélőként járom a helyeket. És habár nem láttam még mindegyiket, mégsem vágyom tovább folytatni ezt. Az épületek, a templomok, a szobrok és könyvtárak nem tudják azt az utazási élményt nyújtani, amit a cserkésztáborok adtak nekem tizenéves koromban. Úgy gondolom, azért, mert ott a társakkal összezárva, emberekként ismertük meg egymást és önmagunkat. Nem rácsodálkozás és gyönyörködés volt, hanem közös felfedezés.

Nem járok már a világba utazgatni csupán a látványosságokért. Igazi turista nem lesz belőlem soha. Mert sokkal jobban esik kimenni a Firtosra emberekkel találkozni. Vágyódom felmenni a gyülekezet ősi birtokára, a Mórádba, a végtelen zöld fenyvesekben Istennel és önmagammal találkozni.

Lehet, hogy elmegyek a gyermekeimmel még Torockóra vagy Verespatakra, Szászkézdre vagy Budapestre. De az csak ürügy lesz, hogy együtt legyünk az úton.

Mikó Ferenc, Tarcsafalva