„Zeng, dörög az ágyú, csattog a kard, / Ez lelkesíti csatára a magyart…!”
Beleborzongok, amikor ezt hallom, és közben a szomszédban levő robbanásokról olvasok. Nem vagyok jó magyar?
Az ünnepi öltözetben éneklő hagyományos huszárcsapatot bámuló gyermekeimnek mesélem a ’48-as szabadságharc eseményeit, felemlítem a forradalom hőseit. Mindeközben beszéljük, hogy a Gondviselő megtart minket, nem lesz itt háború. Micsoda ellentmondás!
Két hete a békéről prédikálok. A békében hiszek és a szeretetben. Az élet feltétlen értékében.
Ismerem a nemzetünk sokszor viselt szenvedéseit, azokat a hosszú századokat, amikor elnyomás volt. És tisztelettel fordulok mindazok felé, akik ez alól fel akartak szabadítani, hogy ősi szabadságvágyunknak teret engedjenek. Sokszor ők vívták ki azt a jogot, hogy gyakorolhassuk magyar anyanyelvünket vagy szabad hitünket.
De mégis úgy gondolom, hogy a valódi rabigákat magamnak alkotom. A szabadság érzése bennem dől el. Tőlem függ, hogyan viszonyulok a teremtett világhoz és azt elnyomásnak vagy éppen lehetőségeknek élem meg. Hiszem, hogy a legsötétebb időkben is tudunk szépet és csodásat találni a világban. Az Isten arra hívott el, hogy szeressünk, és az életet megünnepeljük. Semmiképp sem félelemre, rettegésre, háborúskodásra, szomszédjainkkal való hadakozásra.
Végül megnyugodtam, amikor a mindenre választ adó elődeim életére tekintettem. A génjeimben van a békességre való törekedés. Az 1848-as nemzetőr szépnagyapám, Torockó bírája, Zsakó István egyezkedéssel érte el, hogy az ellenség ne rohanja le a falut.
Maradok magyarnak a nyelvben, a hitben, az énekekben és szokásaimban – amit békésen meg tudok élni, még egy szabadságharcra emlékeztető március 15-én is!
Fotó: MTI Fotó/Czeglédi Zsolt