Anyanyelvembe, mint ahogy vallásos hitembe, születésemtől fogva belenőttem. A szemem akkor kezdett kinyílni, amikor a megszokott környezetemből kiléptem. Amikor meglátogattam egy más országot, vagy csak betévedtem egy más vallásórára, egy más templomba. Kolozsváron ez korán megtörtént, hisz a város sok nemzetiségű és sok vallású. Tarcsafalván, a Nyikó mentén, Székelyföldön sokkal nagyobb kihívás ezt magyarázni, felismerni, átélni.

Október 31-én a reformációt ünnepeljük, amely azt a lehetőséget adta nekünk, hogy keressük az Istent olyan helyen, ahol addig még nem jártunk.

Hogyhogy? Hát keresni kell? Nincs ott mindenütt?

A válasz nem egyszerű, mert az már személyre szabott. És pont ezt hozták számunkra a reformáció nagyjai- Luther, Zwingli, Kálvin, Szervét és emeljük büszkén közéjük Dávid Ferencet is – a felismerést, hogy gondolkozhatok, hihetek másképp is az Istenben.

A könyvnyomtatás és a bibliafordítások, az új bibliai magyarázatok révén az 500 évvel ezelőtt élt emberek szeme kinyílt, és persze kíváncsiak lettek. Beleborzongtak, megijedtek, féltek, kerestek, de annál nagyobbat találtak. Nem kellett máshová, más országba, költözniük, az életük mégis megváltozott. Ugyanazt az világot, ugyanazt az életet kezdték másképp szemlélni.

Én köszönöm nekik, hogy bátorságuk révén én is őszintén, és nyíltan kereshetem az Istent.

Hol nincs, hol nem lehet Isten? A reformátorok értették meg velem, hogy az Istent nem lehet megtalálni a bűnbocsátó cédulákban, a jobbágyokra kivetett dézsmában, a hadsereget tartó pápái intézményben, a kiközösítő bullákban és az inkvizícióban.

Hol is van Isten? Megszokott és új helyeken, megszokott és új viszonyokban. A legszentebb és legbanálisabb helyeken találom meg Őt. Mint a reformátorok.

Mikó Ferenc, Tarcsafalva