Az élet a szeretet körül forog. Mindannyian tudjuk, hogy szeretni sokféleképpen lehet. Az áttekinthetőség miatt itt most csak két kategóriát említek. A szeretet egyik fajtáját nevezhetnénk befelé forduló, a másikat kifele ható szeretetnek.
Az elsőnek az a sajátja, hogy mindenekelőtt magával törődik. Mottója így hangzik: „Szeretném, ha szeretnének, és lennék valakié… Ezért van minden önkínzás, ének. Szeretném, ha szeretnének…” (Ady Endre). Várok, keresek valakit, aki rám pazarolja életének, személyiségének kincseit. Ennek a szeretetnek önzés a rugója.
Ezzel szemben a másik szeretet kilép önmagából, és a másik, sőt mások felé fordul. Tud önfeledten, sőt önfeláldozóan, önmagát odaadva, önzetlenül szeretni. Ennek ez lehetne a mottója: Szeretnék szeretni… Szeretni mindig jobban, mindig tisztábban.
Milyen a szeretetünk? Önzés vagy másokért élő, másokat szolgáló szeretet? Tudnunk kell szeretni és megbocsátani, mert a szeretet próbája a szívből fakadó őszinte megbocsátás. Ne legyünk farizeusok egymással szemben, ne a látszatra figyeljük, hanem a lélek rezdüléseire, azokra a hangtalan vallomásokra, sokszor láthatatlan jelekre, amelyek a szeretetről beszélnek, csak meg kell halljuk, észre kell vegyük! Szerintem az előbb megfogalmazott képlet mindannyiunkra érvényes: Szeretnénk, ha szeretnének, de tudnunk kell szeretni, s kimondani a képlet másik felét: „Szeretnék szeretni, önfeledten, önzetlenül, mindig erősebben, mindig jobban.”
Máthé Sándor, Homoródjánosfalva