A hosszú élet önmagában még nem erény, és hiszem, hogy ezt nem csak én gondolom így.

Évtizedek alatt az ember sok mindent láthat, megtapasztalhat, ami őt tapasztalttá, bölccsé teheti. De mindezt csak feltételes módban hagyom, mert az eltelt évek száma nem feltétlenül arányos a felismerések, megvilágosodások számával. Tőlünk Keletre, más kultúrákban sok évezredes hagyománya van annak a hitnek, hogy az ember reinkarnálódik, s ha ebben az életben nem jut kellő bölcsességre, nem lesz eléggé jó, igaz, akkor újra leszületik a Földre, s elölről kezdheti mindaddig, amíg nem csiszolja tökéletesre magát. Arrafelé más ritmusa van az életnek, mert hiszik, hogy a vágy nélküli élet a boldog élet. És minden élő iránt tisztelettel vannak, legyen az növény, állat, vagy gyermek, idős.

Minket arra neveltek, hogy a felnőtteket és idős embereket tisztelni kell, előzékenyen és szépen bánni velük, előre köszönni, figyelmesnek lenni velük, segíteni nekik, ha látjuk, hogy egyedül nem boldogulnak. Ígyekszem így nevelni a saját gyermekeimet is, de engedem, hogy kérdezzenek, kételkedjenek, és másképp gondolkodjanak, ha valami elfogadhatatlan számukra. A tekintélyelvűség, a kiharcolt, megkövetelt tisztelet nem működik már. Az erőszak sem eszköz erre, bár sok rendszer építi erre működését.

Talán mind tudunk példát mondani arra, hogy gyerekként vagy felnőttként nemcsak szelíd lelkű, kedves, aranyos, érdeklődő idősekkel találkoztunk, hanem olykor türelmetlen, rosszindulatú, közömbös vagy épp bosszúskodó öregekkel is. Ilyenkor valami megingott bennünk: hiszen minket arra tanítottak, hogy minden idős embert tisztelni kell…

A tisztelet kijár, igen. Idősnek és fiatalnak is. Igaz, sokszor aprópénzre váltjuk, könnyen eljátsszuk. Hiszem, hogy akkor lesz boldog, kiegyensúlyozott és élhető ez a világ, ha tisztelettel bánunk a környezetünkkel, és mindazokkal, akikkel együtt élünk. Kijár a tisztelet az idősnek, de ki a gyermeknek is, kijár a tisztelet a nőnek és a férfinak is, kijár a tisztelet a vezetőknek, de a vezetetteknek is, kijár a tisztelet a tapasztaltaknak, de a megtapasztalás előtt álló fiataloknak is. Hiszen mind magunkban hordozzuk annak lelkét és adományait, aki elhívott ebbe a létbe, s ha a másik embert tiszteljük, azzal Istent és az ő teremtő munkáját is tiszteljük.

Amikor sötétben vagy félhomályban, ködben vagyunk, csak részlegesen érzékeljük, hogy mi van körülöttünk. Elképzeljük, hogy mi van a sötétségben, emlékeinket hívjuk segítségül, aztán ha hozzászokik szemünk a sötéthez, már formákat, alakokat is felfedezni vélünk. Valamivel jobb, ha félhomály van, mert akkor már inkább kivehető egy-egy alak, állag vagy akár szín is. Ezekben a helyzetekben a képzelőerőnk szárnyalhat, ha azonban a vilgosságban nézzük ugyanazt a teret, embereket, akkor konkrétumok lesznek előttünk: látjuk rendesen, tisztán, ami van. Látjuk a szépet, és látjuk a hibát, látjuk a tökéletest és látjuk a csorbát.

Az ember néha inkább hajlik afelé, hogy csak sejtsen, részlegesen tudjon valamit, mert attól fél, hogy nem bírja el a teljes igazságot. Van, aki menekül a tiszta és világos beszéd, az őszinte megnyilvánulások elől, mert zavarban van tőle, mert nem tudja, hogy mit kezdjen vele. Van, aki leél egy életet hazugságokkal körülbástyázva magát, önámítással csapva be mást és önmagát, mert az igazsággal szembenézni megterhelő lenne, s talán kifordítaná magából a megszokott árnyas világát. De mi marad a végén? Mit hagyunk magunkból másokban emlékként? Milyen érzéseket, milyen nyomokat?

Jézus szavain keresztül Isten pont arra hív, hogy fogjuk fel: mi mindnyájan a világ világosságai, fényhordozói vagyunk, akiknek az a feladata, hogy minden sötét, homályos teret felismerhetővé, átláthatóvá, világossá, őszintévé, tisztává tegyünk! Nem baj, ha néhol ütött-kopott, elhasznált, csorba, mert fényben azt is jobban látjuk, hogy hol van javítanivaló, mi a feladat.

Tegnap azokat ünnepeltük, akiknek legalább 70 év adatott arra, hogy felismerjék lámpás mivoltukat. Életük lámpását nem azért gyújtotta meg évtizedekkel ezelőtt a Teremtő, hogy a véka alá rejtsék, egy sötét zugba, hanem hogy a lámpatartóba téve világítsanak, ragyogjanak családjukban, közösségeinkben, a rájuk bízottak, bennük bízók között.

Egy ilyen túlhajszolt, értékvesztettnek nevezett világban, amikor sok a sötétség, a homály, különösen nagy szükségünk van tapasztalt, bölcs öregjeinkre, akiktől tanulhatunk, akik arrogancia, önajnározás, lekezelés, megalázás nélkül hajlandók tanítani, felemeleni, világosságba hívni másokat is, beismerve, hogy ők sem jártak mindig a szikrázó fény útján, hogy volt ideje a bukdácsolásoknak, ballépéseknek, mulasztásoknak, tévelygéseknek, de Isten kegyelméből van lehetősége, van választása az embernek fölemelkedni a véka alóli sötétségből abba a lámpatartóba, ami számára az igazi hely, ahonnan bátran és boldogan világolhat!

Áldja meg a Jóisten a sok éve, évtizede családjuk, közösségeink körében világlókat, akik az alázat, szeretet és elfogadás fénykörét tágítják, s ezzel is közelebb visznek minket Istenhez, a fényforráshoz!

Mátéfi Tímea, Énlaka