Szeretem a tüzet. Szertartása van a tűzgyújtásnak: az apró gallyak gyűjtése, tűzgyújtó aprítása, egymáshoz illesztése oly mesterien, hogy megbírja a vaskosabb, hasított és gömbölyűbb fákat is, művészet. Jelentéktelennek tűnő ez az egész, mégis: a tűz megszelídítése volt az egyik legjelentősebb lépés az emberiség számára „a csúcsra vezető úton” (Harari).

Az ágak közötti szikra lángra lobban, s látni, ahogy körbeöleli kékes tüze a rakást. Aztán egyre csak nő, növekszik a tűz. Csodálatos látvány! Hányszor hajol közelébe megbabonázott gyermek és újra azzá váló felnőtt! Csendben, csak a tűz lobogását, duruzsolását figyelve, néha mellé feküdve. Aztán a vöröslő parázs gyönyörűsége hív és tart meg egymás mellett, mert olyan megbékéltető közelében elsuttogni egymásnak bút és örömet, titkokat és vágyakat, félelmet és álmokat. Tábortüzek gyűjtik így maguk köré a gitárdalos kirándulókat, meg-megálló kalandorokat, egymásba fonódó szerelmeseket, hajléktalan reménykedőket.

Modern otthonainkból kiszorítottuk a kályhát, a termosztát pillanatok alatt szabályozza a fűtőtestek működését, ahogy csak szeretnénk. A kisujjunk is elég ehhez. De hol marad a tűz varázsa, a parázs duruzsolása?

Kislányaim minden dédinél tett látogatás alkalmával hosszú perceken keresztül gyönyörködnek a kályhához hajolva abban a látványban, ami egyszerre teszi az embert bátor „istenné” és minden élő veszedelmes ellenségévé. (Gyerek)dalok hangosodnak fel bennem ilyenkor a tűzről, és versek, amiket nagyon szeretek. Élő tűz mellett a szív és a lélek is másképp nyílik, lelkesedik, hisz, vágyódik. Hallom Ady szavait:

„Ez a világ nem testálódott
Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:
Legkülömb ember, aki bátor
S csak egy külömb van, aki: bátrabb.

S aki mást akar, mint mi most van,
Kényes bőrét gyáván nem óvja:
Mint ős-ősére ütött Isten:
A fölséges Tűz csiholója.”

Talán nyers, talán túl kemény, de igaz. Mivé tesz minket a tűz: ami bennünk van, amit mi gyújtunk? Merünk-e, akarunk-e egyáltalán tűzcsiholók lenni? Vagy főzze más a puliszkát, s majd odakucorodunk mások melegébe?

Kora reggeli, téli mínuszokban kinézek a jégvirágos ablakon, és látom, hogy a szomszédok kéményeiből határozottan kúszik egyre magasabbra a szürke ötvennél is több árnyalatába öltözött füstfelhő. Odabent meleg van, hozzávalók forrnak tápláló eledellé. Az ember minden nap jelét adja ezáltal a gondoskodásnak. Megyek, és begyújtok én is a kazánba. Szertartásosan. Kisöpröm a tegnapi hamut, tűzgyújtót vágok, fát hordok. Máglyát ma sem építek. Befűtök, melegen tartom a házat, mely otthonom, hogy jól érezze magát benne a lélek s a Lélek.

Mátéfi Tímea, Énlaka