Napra pontosan 28 éve annak, hogy testvér vagyok. Sose felejtem azt a nyárvégi izgalmat, ami bennem motoszkált arra várva, hogy végre szembenézzek vele, és magamhoz öleljem azt a csöpp csodát, aki édesanyám szíve alatt növekedett, gömbölyödött hónapokon át. Még az iskolakezdés fölötti kíváncsiságom is eltörpült emellett. Gondosan rendeztem be neki a mózeskosarat kedvenc plüssmackómmal, és szívrepesve vártam haza.

Nagyon hálás vagyok a szüleimnek és a Gondviselőnek, hogy megélhetem ezt a sokízű kapcsolatot is: testvér. Vele, mellette tanultam meg, hogy szüleim szeretete csak növekszik, ha megosztják közöttünk, hogy más íze van az ételnek, ha többen üljük körül az asztalt, gyorsabban ég kezünk alatt a munka, ha együttműködünk, hogy tiszteletben kell tartani egymás határait, megosztani a kapott javakat, örömöket és gyászokat, csöndeket és vígságokat, hogy őrizői kell legyünk egymásnak egy életen át, jóban és rosszban, kimondatlanul, hivatalosan iktatott dokumentumok nélkül is (előbb és jobban, mint a választott társunknak tett ígéret szerint). Mert egy vérből-lélekből valók vagyunk, még ha más is az utunk.

Eszembe jutnak iskolatársak, barátok, akiknek nem adatott ez meg, és sóvárogva figyelték, hogy milyen büszke vagyok a kisöcsémre, ahogy bennem él a rácsodálkozás is arra, hogy vajon milyen lehet sokgyermekes, nagy családban felnőni. Tudom, hogy nem érdemre megy ez. Tudom, hogy emberi sorsok, párkapcsolatok, családok vajúdnak a gyermekáldás hiánya miatt, és legalább annyian tekintenek naponta kétségbeesetten az égre, mások könyörületére várva, hogy éhes apróságaikat átmenthessék a holnapnak. A gyermekáldás sokoldalú.

Egy keresztelési szertartásra készülve találkoztam azzal a gondolattal, hogy a legnagyszerűbb ajándék, amit a gyermekednek adhatsz, az a testvér. Szeretnénk hinni, hogy ez így van, de az élet ennél összetettebb.

Ismerek nagyon szépen megélt testvéri kapcsolatokat, amikor barátai, támaszai, vigaszai egymásnak a felek, szépen simulnak a szülői ház szeretetébe, és sűrűn látok olyant is, amikor nem férnek meg egymás mellett az egy vérből valók: civakodnak, osztozkodnak, pártoskodnak, kizsákmányolják egymást holmi előjogokért, örökölt birtokért, apró semmiségekért. Igaz, ez a magatartás, testvéri viszony legalább Kain és Ábel, Ézsau és Jákób óta itt van velünk, közöttünk.

Nemrég veszekedő lányaimat hallva megjegyezte a játszótársuk: „Milyen jó, hogy nekem nincs testvérem, és nincs akivel ilyen csúnyán összevesszek!” Szíven ütött ez a mondat, anyaként és testvérként is. Próbáltam előbányászni magamból, hogy vajon miért. Védőügyvédként ki akartam állni a testvéri lét nagyszerűsége mellett, de rájöttem, nehéz ezt úgy megtenni, hogy közben az egykeséget se sértsem. Megbeszéltük, hogy amiért valakik pillanatnyilag nem értenek egyet valamiben, attól még szeret(het)ik egymást, kötőd(het)nek a másikhoz, és nem (feltétlenül) utálkoznak egy életen át.

Kátésaimmal az első kérdést boncolgattuk, amikor János első levelének mondatfoszlánya ragadott meg: „Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Jn 4,21) Felszólításra tenni valamit ritkán örömteli. Jobban szeretünk olyasmi mellett elköteleződni, ami belülről fakad, jön magától. Hiába mondom felnőttként a gyermeknek, hogy valakit vagy valamit szeretni kell, mert számára az az elfogadható, élhető, amiben én is példát mutatok. Isten a legtökéletesebb példát mutatja abban, hogy miképpen kell újra és újra esélyt adni egymásnak, önmagunknak azáltal, ahogyan szeret, óv minket. Ma gondolkodj el azon, hogy mit jelent neked a testvéri viszony! Van-e testvéred? Ha igen, milyen a vele való kapcsolatod? Miért? Ha nincs, hogyan ragadható meg számodra a testvéri lét? Testvérei vagyunk egymásnak e földi létben: sokaknak, sokféleképpen. Családban, közösségben. Vannak választott testvéreink, a szívünknek legkedvesebb barátaink. Milyen helyet foglalnak el ők a szívedben, életedben? Adja Isten, hogy megtapasztalhasd a testvéri szeretet valamely ízét, szeletét ma te is!

Mátéfi Timea, Énlaka