Néha abba a csapdába esünk, hogy elhisszük és elhitetjük magunkkal: attól vagyunk valakik, ha minél több címet, nevünk mellé biggyesztett megnevezést, hosszú hónapok vagy évek során megszerzett oklevelet, diplomát tudhatunk magunkénak. Mindenki maga tudja, hogy mennyire kemény erőfeszítésekbe telt megszerezni egy diplomát, kitanulni egy szakmát, elsajátítani valami többlettudást, amitől több, jobb, hasznosabb, a társadalom által is megbecsültebb, kiteljesedettebb embernek érezheti magát. Egy kedves, másokkal mindig tréfálkozó ismerősöm azzal szórakozott, hogy bemutatkozáskor a neve után megjegyezte: okleveles kapisztrológus. Többnyire bejött a vicc, mert a társaság restellte bevallani, hogy fogalma sincs mivel fogalalkozhat a kapisztrológus. Te tudod? Keress rá! Megsúgom: fölösleges! Ilyen szakma nem létezik! De legalább jól hangzik!

A világtörténelem során talán soha ennyiféle lehetősége nem volt az emberfiának-lányának, hogy tanuljon, képezze magát, vagy ha szükség és szeretné: átképezze magát élete derekán egy teljesen új szakmába. Az elmúlt két év még azzal is rásegített erre a lehetőségtengerre, hogy felajánlották: az otthonodból sem kell kimozdulni, még tisztességesen sem kell felöltözni, mert a komfortzónád közepéből rákattinthatsz a világodat megváltó új kihívásra, képzésre, és a járványidőszak lejártával új emberként, újabb diplomával a zsebedben állhattál a munka mezejére.

Aztán mind többször halljuk, hogy valakinek felróják – szemébe vagy háta mögött – a neveletlenségét, hiányzó empátiáját, trágárságát, arroganciáját, figyelmetlenségét, mert az oklevelek, képzések gyűjtögetése közben valahogy nem jutott elegendő idő, figyelem a személyes kapcsolatok, a belső lelkivilág, hitélet ápolására, az önismeret helyreigazítására, és ez ordítóan meglátszik egy-egy odabökött mondatból, reakcióból. Útközben elmaradt az ember(ség).

Vannak emberek, akikben csalódtam és csalódtál, mert nem azt kaptuk tőlük, amire vágytunk, számítottunk. Mély sebeket ejt bennünk, amikor számunkra kedves valaki megfeledkezik a közös kincseinkről, ünnepeinkről, egyezségeinkről, a láthatatlanul megkötött szövetségeinkről. Mintha elárultak volna, olyan ez! Ilyenkor talán magunkra kellene jobban fókuszálni: a csalódásokat magunknak okozzuk jórészt, hiszen valami olyan elvárást támasztottunk magunkkal és a másikkal szemben, aminek megfelelni talán nem is lehet. Képtelenség.

Egy kedves barátom, egy nagy gyógyító mester azt javasolta egyszer, hogy tanuljak meg úgy adni (magamból), hogy az égvilágon semmit ne várjak cserébe, még köszönetet sem. Hiszen így tesz a Mindenható is: mindent ad magából nekünk, értünk. Az egész mindenséget. Feltétel nélkül, szeretettel.

Mit számít az a sok képzés, oklevél, diploma, szakmai hozzáértés, ha nehezemre esik együttérző, segítőkész, jómodorú, tapintatos, becsületes embernek lenni, aki nem felejti el, hogy a nap minden másodpercében meg van ajándékozva a Mindenség által?

Kap-e valaha is oklevelet a gyermekeit dédelgető édesanya, a családjáért fáradozó édesapa, a szorgos háziasszony, a gondoskodó nagyszülő, a játékra csalogató pajkos kisgyermek, a segítőkész szomszéd, a lelkedet vidító barát, a ragaszkodó rokon, a bajodban támogató idegen?

Gondold most végig, hogy mi mindent tanultál eddigi életedben, hányféle képzésen vettél részt? Mennyire adtak hozzá ezek ahhoz, amilyen emberré lettél, ahogyan megnyilvánulsz? A Teremtő tökéletesnek álmodott gyermekét látja benned, simítsd el a ráncokat hát kapcsolataidból, pallérozd magadban az embert, aki egyszerű, s pont ettől oly nagyszerű!

 

Hangfelvétel: shorturl.at/byEFY