Szeretetnyelveink egyike az ajándékozás. Lehet ez jeles napokon masnival átkötött díszes csomag, bársonydobozka, csokor virág, csillogó ékszer, kedvenc nyalánkság, különleges nedű, művészi alkotás, élményt ígérő utalvány, meglepetésbuli vagy egy teljesen átlagos nap örömvillanása, amikor megtelik szívünk a másik figyelmével egy ölelésen, egy csak nekünk szóló rövid üzeneten, egy megigazított nyakkendőn, egy kabátról leszedett szöszön, egy tányér ételen, egy gyermekrajzon, egy szelíd mosolyon keresztül, vagy amivel a Mindenható gyönyörködtet lépten nyomon: napsugár, szellő, lágy eső.

Szereted az ajándékokat? Adni vagy kapni? Mikor adtál legutóbb? S mikor kaptál? Megköszönted? Megköszönte? Nagyon szeretem a folyamat izgalmát, ahogy kigondolom és elkészítem, összeállítom a meglepetést a számomra fontosaknak. Mert közben végig rá gondolok, arra, hogy vajon ő mire vágyhat, mi rajzol mosolyt az arcára, lelkére, s elképzelem a pillanatot, amikor megkapja, kibontja, amit neki szántam. Ujjong egész lényem ettől, s minden sejtem fénnyel telik meg. Ünnepel. Vajon ő is fog?

Minden kapcsolat lényege, hogy valamit KAPunk belőle, miközben óhatatlanul adunk is. Kellemeset vagy fájót. Talán egyszerre mindkettőt. Tudatosan és tudattalanul. Hány emberrel kapcsolódsz rendszeresen? Ezek a kapcsolatok mit jelentenek számodra? Mit kaptok egymástól?

Kis korunktól fogva igyekszünk megfelelni a körülöttünk élőknek, próbáljuk minél több emberrel megszerettetni magunkat, még annak árán is, ha közben elveszítjük valahol az arcunkat. Mert ez a túlélés ösztönös módszere. Szétdaraboljuk magunkat a többieknek, hogy elfogadjanak, dicsérjenek, elismerjenek, felemeljenek, velünk vagy rajtunk nevessenek, mert függünk a rajongásuktól. És közben szanaszét gurulnak életláncunk gyöngyei. Szórjuk szívesen, hiszen hisszük: szeretetünk az egyetlen, amit minél több fele osztunk, annál több lesz belőle. De mi történik, ha mindig csak adjuk, odanyújtjuk, feláldozzuk tehetségünket, jóságunkat, figyelmünket, életidőnket, azonban válasz nélkül hagynak, vagy sértegetnek, földbe tipornak, többet követelnek, elégedetlenkednek? Minden megkeseredik bennünk és körülöttünk. Fényünket veszítjük.

Hogy is van azzal, hogy kit szeressünk? Mire tanított a Mester? Csak látszólag vannak előtted a sorban Isten és felebarátaid. Ha önmagunk szeretgetését nem tanuljuk meg, ha a döntéseink nem az életigenlésünk lenyomatai, akkor ne csodálkozzunk, amikor mások tiszteletlenül bánnak mivelünk.

A benned születő érzések velem kapcsolatban nem tartoznak rám, de felelős vagyok a cselekedeteimért, a döntéseimért, amiknek nyomán virágoznak azok. Gyere, simogassuk helyre ezt a KAPcsolatot! Figyelek rád! Figyelj rám! Megajándékozlak a figyelmemmel, az időmmel, a jelenlétemmel! Kérlek, tégy így te is! Vacog a világ. Szükségünk van egymásra! Mert nincs te és nincs én. Mi vagyunk, itt, az ő tenyerén.

Mátéfi Timea, Énlaka