Ilyenkor, ősz beálltával gyakran jutnak eszembe egyik kedvenc költőm, Áprily Lajos Tetőn című versének sorai, és talán soha nem éltem meg e verssorok mélységét és valódiságát oly mértékben, mint amikor a napokban a Gyimesekben jártam. Ott fenn, „a vén hegy állott mozdulatlan. / Időkbe látó meztelen tetején / tisztást vetett a bujdosó verőfény. / Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól. / Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor. / És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája.”

Valljuk, hogy elszakadtunk attól az életmódtól, amely az ember számára egészséges és természetes volt valamikor, és amely része ma is sokak – de egyre kevesebbek – életének, ezáltal pedig eltávolodunk Istentől, hagyományainktól, örökölt értékeinktől…

Alapvetően nagyon kevés kell(ene) az ember boldogságához, megélhetéséhez, mégis a ma világának szekérrúdja afelé húz, hogy sose elégedj meg azzal, amid van, mindig többet akarj, mindig különb légy, mint mások. Ennek következtében pedig túlhajszoljuk magunkat azért, hogy egyszer majd azzal a nyugalommal és lelki békével élhessük napjainkat, amivel a hétköznapinak mondott emberek élik távol a város zajától, a média fölösleges információitól.

Tudod-e örömmel enni kenyered és jókedvvel inni borodat, ahogy azt a Prédikátor kérdi minden időben, a mindenkori embertől? S hogy miért? Mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!

Hagyd el egy időre a világ dübörgését, távolodj el a fények mámorától, az eledel bőségétől, emelkedj magasba testileg-lelkileg, mosd meg arcod a Holdnak fényében, reggel a Napnak aranyában, legyen altatód tücsökciripelés, csendes, esti kolompolás, eledeled a pásztor kínálta fehér sajt, s érezd meg, hogy ez Isten jóakaratának kitöltődése rajtad!

Mátéfi Tímea, Énlaka