Füvek zöld bársonyából szőtték gyönyörű ruháját, nyomában gyöngyvirág és orgona frissítő illata árulkodott arról, hogy ott járt. Leheletnyi lépései fölött összehajlott a mező minden virága, az erdő minden ága. Homlokába hulló haját szél borzolta, s a nevető nap küldte rá arany sugarait. Szép volt, makulátlan, gyönyörűséges! Amilyennek megálmodta, s ebbe a világba beleszerette a Mindenható! Fényben járt. Telve volt élettel, szeretettel, hálával, pajkossággal, vágyakozással, világot megváltó erővel. Tudta, hogy lénye bizonyosság a Jóság, Tisztaság, és Béke létéről, bizonyosság arról, hogy létezik a Rend. Hiszen teste minden porcikája, lelke minden rezdülése a Rend jegyében dobbant benne.

Aztán…. aztán történt valami. Ha visszanéz, akkor sem látja, hol és hogyan történhetett. Apró lépésekben kúszott feléje, mint egy alattomos óriáskígyó: becserkelte, s szép lassan mind kevesebb s kevesebb levegőt engedett be tüdejébe. Elsötétült az ég, elnémultak a madarak, minden illat elillant, elment szeme világa is. Markoló kéz bilincsében reszkető madárként didergett a lelke. Félelem, fojtogató fájdalom, levegő utáni kapkodás, torokban szívdobogás, kitágult pupillák… Megadta magát!

Sokáig aludt. Elnehezült tagjait csak lassan tudta megmozdítani, mégis talpra állt. Ürességet érzett. Tövises bokrok mellett kellett elhaladnia, amik megtépázták ruháját, felsebezték lábait. Csorgott a vére, de nem érezte… Az út porától piszkos lett, és a valamikori tavaszillatnak is csak szelíd emléke suhant utána. Egyre vadabbul és mélyebben gázolt a gazban, már a bőrébe szántó tüskék okozta fájdalom sem érintette meg, tekintete lángolt a bent forrongó érzésektől, egyre ziláltabban és vadabbul loholt előre… ki tudja miért, hová? Csörtetni, előre, vad dühvel, belülről fojtogató feltartóztathatatlan romboló erővel! Hadd fájjon másnak is! Nekik is jár! Kegyetlenül nevetett! Ez minden, ami tombolt benne, belőle! „…mit is írt le a Mester a porba, amíg a sok
jámbor vért szimatolt?”(Nacsinák Gergely András: ÉgIgéző)

Érzéketlenül taposta le a rét ezer színben pompázó virágait… „minden virágszál említésre vár, minden marék por megjegyzésre méltó…”(Weöres: Még annyi mindent) Oh, nem, nem engedte be szíve ajtaján a régi szavakat, érzéseket! Mélyre döngölt benne mindent a pillanat zsigeri mámora! „Amerre én járok, még a fák is sírnak, gyenge ágaikról a levelek hullnak….”- ezt dalolta körülötte a Mindenség, de füle nem hallott, szeme nem látott. Utált mindent és mindenkit. Legjobban önmagát! Mégis másokat bántott.

„Szél vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy port híntettem égszínkék szemedbe?

Nap vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy leperzseltem hófehér karod?

Ősz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy ingválladra tört levelet szórtam?

Fű vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy megcsiklandtam rámtipró bokádat?

Víz vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy áztattalak forró könnyesőben?

Árny vagyok.
Megbocsátod-é,
hogy véletlenül arcodra vetődtem?” (Dsida Jenő: Megbocsátod-é?)

Megtorpant egy pillanatra. Tekintete találkozott az égszínkék ég reményével, lábára szelíd gyöngyvirág hajlott, s harmatkönnyeivel mosta sebeit, fényruhába öltöztette otromba testét a nap, s szél simogatta hajának kócait. A benne dúló gyűlöletet végtelen Szeretet és Elfogadás balzsamozta: „Ilyen vagy? Jól van! Jó vagy! Így fogunk szeretni!” A benne rángatózó düh megfeneklett a Jóság szigetén. Minek loholt volna tovább? Zokogni kezdett, egyre hangosabban, egyre mélyebbről, beleremegett egész lénye. Lélekvére csordogált, s vitte magával minden keserűségét, fájdalmát… Megérkezett. Vissza, haza, önmagába. Megszelídítette, s megszerette a valamikori dühöt. Barátok lettek. Táncra hívta, forogni kezdtek. Mosolygott a Jóisten is, s közéjük állt egy táncra!

Mátéfi Tímea, Énlaka