Ott vagyok, ahol lennem kell? Tényleg velem történik ez, aminek a kellős közepén vagyok, vagy csak képzelem, álmodom az egészet?! Dzsuang Dszi álma sokszor tántorít meg vélt valónkban: én álmodom a lepkét, vagy a lepke álmodik engemet? Vajon, ha tudnék egy jó varázsigét, kiszabadíthatnám magam ebből a valóságból? Hol lenne, milyen lenne az az állapot, ami békével, örömmel, megelégedéssel, szeretettel töltene most fel? Vagy lehet, hogy épp benne vagyok, és észre sem veszem?!

Ehhez hasonló kérdések nemegyszer merülnek fel bennem, s hiszem, hogy benned is. Talán így indult ez a napod is, mert valami rég várt, örömteli csoda ért, mert megérett a helyzet valamire, amit nagyon vágytál… vagy épp ellenkezőleg: mert fejed fölött csapnak össze a hullámok, határidők szorításától fuldokolsz, s külső elvárások tengerében keresed a mentőövet, hogy végre legyen szusszanásnyi időd magadhoz térni, hallani a saját gondolataidat, kiszűrni a környezetből dübörgő zavart, ami már olyan mélyre hatolt benned, hogy szinte elhiszed mások gondolatai eredendően a tieid, velük azonosulni sem esik nehezedre.

Ha sikerül megcsípni magad, és realizálod, hogy mi a képzelet és hol a valóságod, akkor talán fölragyog az arcod… vagy lekonyul a szád, mert rádöbbensz: mással dédelgetted magad ezidáig. Sokkal jobbal vagy sokkal rosszabbal…

Magad szövöd Gondviselőddel a mesét, amiben főszereplő vagy, amiben néha túlzásokba esel, máskor meg csak pillogtatsz, hogy minek köszönhető ekkora szerencse, öröm, egy teljesen átlagosnak mondható pénteken, ami pont ennyire hozhatott volna bántást, betegséget, gyászt is. Ma mégis másképp történt, másfele billent a mérleg nyelve. Szabó Lőrinchez hasonlóan kétezer éves töprengésbe merülhetünk, hogy mi vagyunk-e valaki álma, vagy álmaink szereplői azok, akik határozottnak hitt hétköznapjainkban megbirizgálnak, hogy mélyebbre ássunk létünk értelmében, feladatában.

Vannak találkozások, napok, pillanatok, amikből érezzük, hogy egyediek, és örökre belénk ivódnak időtlen élményként már akkor, amikor benne vagyunk. Elmentjük egy biztonságos, kipárnázott, rozsdamentes, hangszigetelt lelki dobozkába, hogy egyáltalán ne sérüljenek, sokáig elkísérjenek. Bizsereg a lég is ilyenkor, mert az érzéseink valami megszokottól kirívóbb, magasabb fokon zizegnek bennünk. Amikor a szerelem édes-mámorító poharát kortyoljuk. Amikor a dédik lisztes kezeinek mozdulatait követjük, hogy ellessük évszázados titkát az ízeknek, mert ki tudja, jövő ilyenkor lesznek-e ők még. Vagy amikor csöpp gyermekünkhöz hajolunk, s fél szavaiból szőjük mondatait, tekintetében látjuk bukdácsoló magunkat s a makulátlan lelket. Vagy amikor Vele találkozunk, egy teljesen átlagos, szürke csütörtök reggelen, a kávénkat kortyolva, az életünk értelmén mélázva.

A velünk történteknek, a döntéseinknek értelmet csak mi adhatunk. Senki más. A nem döntés is döntés, de hiszem, hogy ennél felelősségteljesebb vagy! Dönts ma úgy, hogy hálás, békés, derűs leszel, s hidd el: az időtlen pillantok nyertese leszel!

Mátéfi Tímea, Énlaka