A minap egy nagyon szép bibliai versre akadtam Péter második levelében „…a ti hitetek mellé ragasszatok jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé tudományt, tudomány mellé pedig mértékletességet, a mértékletesség mellé pedig tűrést, a tűrés mellé pedig kegyességet, a kegyesség mellé pedig atyafiakhoz való hajlandóságot, az atyafiakhoz való hajlandóság mellé pedig szeretetet.” (2Pét 1,5–7)

Különös érzés fogott el: az izgalom, a félelem, az öröm, a hála és a búcsúzás vegyes érzései. Mintha csak a tegnap lett volna, hogy elsőévesként hasunkban az izgalom pillangói jártak táncot, és mi remegő hangon szólítottuk meg Istent az első précesünkön. Mintha csak a tegnap lett volna, hogy éjszakákat átvirrasztva indultunk át a teológiára, hogy aztán az indexünkbe bekerüljön az első vizsgajegy. Mintha csak a tegnap lett volna, hogy vidám énekszótól csengő autóbusz szelte át az ausztriai, lengyelországi, olaszországi dombokat. Mintha csak a tegnap lett volna, hogy az egyenként újságpapírba csomagolt, a Homoródmentéről a kincses városba felküldött tojásokból nagy rántották készültek. Mintha csak a tegnap lett volna… és mégis 6 évre tekintünk vissza.

Valamikor mi is hasonló intéssel indultunk útnak, mint amit Péter apostol a levelében fogalmaz: ragasszunk hitünk mellé jó cselekedetet, tudományt, mértékletességet, tűrést, hajlandóságot és szeretetet. És most elégedetten jelentjük, úgy érezzük, küldetésünk sikerült. De jelentjük azt is, hogy ebben a küldetésben nem voltunk egyedül, hanem nagyon sokan elkísértek, támogattak bennünket, velünk voltak sikereinkben és kudarcainkban egyaránt. Éppen ezért most értük szól lelkünk mélyéről egy hálaima. Azokért, akiknek az életük fontossági listáján mindig mi élveztük a prioritást, azokért, akik megosztották velünk tudásukat, azokért, akikkel oly sok szép és feledhetetlen közös pillanatokat élhettünk át az évek során. Köszönet nekik! Köszönet minden édesapának, aki nem ismer fáradtságot, minden édesanyának, akinek szíve nem szűnik meg szeretni, minden testvérnek, aki hisz bennünk, minden tanárnak, aki látja bennünk a „p-faktort” (lelkészi pályára való képesség), minden lelkésznek, aki a legációk alkalmával segített nekünk szárnyainkat bontogatni, minden mentornak, aki a gyakornoki idő alatt egyengette utunkat, minden teológustársnak, aki megosztotta velünk jegyzeteit, tanácsait, idejét, minden barátnak, aki meghallgatott, és olykor hallgatásra intett. Ők voltak velünk ebben a küldetésben: akkor, amikor öröm vagy kudarc ért, akkor, amikor hittünk vagy csüggedtünk, akkor, amikor bátrak voltunk, vagy éppen megtorpantunk. Velünk voltak sikereinkben, álmaink hajszolásában, lázadásainkban, betegségünkben, válaszkereséseinkben, Jézus-követésünk botladozásaiban.

Mintha csak a tegnap lett volna. Úgy köszönjük meg nekik. Vagy lehet, hogy most kezdődik minden…?

Márton Edit, Homoródalmás, teológiai hallgató