Szülőfaluja templomához mindenki kötődik. Jó érzés hosszú idő után hazatérni, és a családi otthonok melegsége mellett ezekben a hajlékokban is melegségre lelni. Vasárnaponként, amikor az ember az ünnepi ruháját felölti, és elmegy megpihenni, megnyugodni, lelkét az isteni üzenetben megfürdetni és a Hatalmassal találkozni, az évszázados küszöbön átlépve valami olyan érzés születik meg benne, amelyben benne van a késztetés, hogy kicsit jobb, valamivel több, az eddiginél még tökéletesebb istengyermek legyen.

Én különösképpen kötődök a homoródalmási templomhoz. Küszöbét nem csak a vasárnapi istentiszteletre hívogató harang megszólalásakor léptem át, hanem szinte minden nap, amikor nagyanyámmal együtt mentünk, hogy felcsendüljenek az ércnyelvek.
Emlékszem… már kiskorunkban megtanítottak e családi hagyomány fortélyaira. Az elején izgalommal mentünk, mert még új volt; aztán büszkeséggel, hogy mi ilyen örökség részesei lehetünk; később a tisztelet legmélyebb érzésével, hogy talán az őseink által érintett több száz éves kötél érintése által találkozik, ha csak a pillanat töredékéig is, a múlt a jelennel.

A minap arra eszméltem fel, hogy határidőnaplómba már az augusztusi terveimet jegyzem be. Mikor még fiatal az ember, észre sem veszi az idő múlását, vagy legalábbis nem fenyegetésként éli meg. Számára a jövő a korlátlan lehetőségek tárháza, izgalmas, felfedezésre váró, új birodalom. De vajon mi van a mában rejlőkkel?
Bár közhelyesen hangzik, mégis azt kívánom így, a böjtben, hogy éljünk a mának! Ma van itt a lehetőség, hogy megköszönjük a nagymamák legnagyobb szeretetével készített süteményét, értékeljük a szüleink fáradságot nem ismerő munkáját, időt szakítsunk a barátainkkal együtt töltött szép pillanatokra, kihasználjuk a jó cselekedetekre kínálkozó alkalmakat, meglássuk a természet apró csodáit, és megtaláljuk belső csendjeinket.
Azóta nincs már se nagyanyám, se a toronyból leengedett kötél. Helyettük egy elektromos doboz végzi a szolgálatot. Pótolták a pótolhatatlant. Böjt időszakában és életünk minden pillanatában zengje lelkünk harangja, hogy őket és az ilyen pillanatokat pótolni nem lehet.

Márton Edit, Homoródalmás