Más lesz az idei advent. Más lesz a karácsony. Más volt a mögöttünk álló év nagy része. De valami sajnos mégsem más, van, ami nem változott. Milyen igazan fogalmaz erről Szabó Lőrinc Az örök járvány című versében:

 

„Mint az isten előtt a hitetlen érdek

a beteg előtt felrakja kegyes

álarcát a világ,

„Vérbaj!” „Tüdőbaj!” – lúdbőrzik a

társadalom; e két csodaszóban

egyesülnek a szétdúlt

parlamentek

s még a rablók kapitányai is

megpróbálnak valami

nemeset hazudni. De ki látja

a harmadik rémet, az örök

járványt, amelynek

kórháza a város, az egész

ország, országok? Óh, ki látja

a legnagyobb kórt, az emberiség

örökölt terheltségét, ki látja

közületek, Nagyok,

a szegénységet,

melynek gyógyíthatatlan

betegei vagyunk: roncsoló

mérgeit hurcoljuk s leheljük

irodában, műhelyben, bérpaloták

barlangjaiban, nászéjszakákon

vele oltjuk be a jövendőt

s évezredek óta miatta

fetrengünk a butaság

mocsaraiban – – Jaj, Hatalom,

mikor látod meg a beteget

a szegényben? Gazdag, óh, mikor

jelenik meg pilládon a szánakozó

borzadály könnye, amely

egy-egy szörnyű betegágy előtt

néha mégiscsak kicsordul szemedből?”

 

Istenem, gyógyítsd e világot, hogy hinni tudjunk az örök áldásban, a szeretet gyógyító erejében.

Igen, itt van a velünk fogant és született valóságként, amelyről oly sokat beszéltek papok és költők, oly megfoghatatlanul, láthatatlanul, az ésszel felfoghatatlan módon terjedő és jelenlévő, világot formáló és megtartó erő.

A „szeresd Istent és az embert, mint önmagadat” felhívás a mindenkori megmentője a szükségben lévőknek, a betegségben szenvedőknek. A szeretet ajkán megszólaló vigasz, a nincstelent felemelő jézusi odafordulás a lelki alamizsnát vágyó tömegek ajándéka, amely felbecsülhetetlen és megfizethetetlen.

A szerető gondoskodás örök vigaszként és gyógymódként terjed öröktől fogva az örök járványok ellen, hogy most is újra birtokba vegyük, és ne szánakozva, hanem őszintén csorduljon tele szívünk és lelkünk. Tőle és általa!

Ámen

 

Major László, Datk