Óvatosan közeledünk a böjti idő felezőpontjához, a Jézus negyvennapos pusztai tapasztalása, útja, szenvedése, megkísértése – észrevétlenül, napról napra saját valóságunkká válik.

Éljük életünket az ember, a kísértő, a természeti világ és az angyalok társaságában.

Böjti utunkon botladozva ráeszmélünk, hogy mi magunk menekülünk az élet zavaró rezdülései elől a testi-lelki pusztába; érezzük, hogy minket kísért a becsvágy, a lelki gőg, az emberi kicsinyesség és gyengeség fájó délibábja; tapasztaljuk, hogy böjti sétáink alkalmával mily kegyesen fogad magába a természet, és mi eközben Presseresen dúdoljuk, hogy: „megemeltek az angyalok”.

Szeretnénk megtisztítani testünket-lelkünket, hogy ünneplőbe öltözött létünkkel érkezzünk meg az ünnepre. Ezért ma hadd imádkozzuk, énekeljük, mormoljuk, töredelmes esedezéssel szólaltassuk meg Istentől kapott emberi hangunkon Unitárius Énekeskönyvünk 114. énekét:

Bocsásd meg, Úristen ifjúságomnak vétkét,

Sok hitetlenségét,számtalan tévelygését.

Törüld le rútságát, minden álnokságát,

Könnyebbítsd lelkem súlyát.

 

Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben

Tétova bujdosik, mint madár nagy szélvészben,

Tőled oly igen fél, reád nézni nem mér,

Akar esni kétségben.

 

Akarna gyakorta ismét hozzád megtérni,

De bűnei miatt nem mér elődbe menni,

Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,

Színed igen rettegi.

 

Bátorítsad azért, Uram, biztató szóddal.

Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?!

Hadd inkább dicsérjen ez földön életében

Nagy sok hálaadással.

 

Major László, Datk