Gyermekkorában nagymamája igencsak gyakran mondogatta neki ezt a tanítást. Akkoriban sokat perlekedett miatta, nem értette miért kell a perzsa szőnyeg rojtjait kifésülni, naponta felseperni és gondosan letörölgetni legalább kétnaponta a port, és ez csak egy része a teendők sokaságának, amit görnyedt háttal nap mint nap elvégzett. 

Most ő is ugyanazt teszi. Ma éppen ablakokat pucol. Az asztalra székekből tornyot épít, hogy a legmagasabbat is elérje. Gondosan megtörülgeti az ablakkeretet, majd az üvegeket is. Minden aprócska foltra figyel. Zavarja, hogy csíkos. Nem lehet az! – gondolja magában, legalábbis mama így tanította, sőt anya is. Neki is figyelnie kell erre. 

Sikálni kezdi. Közben a mamára gondol. Eszébe jut a bűvös mondata: “Rend a lelke mindennek!” Nem is, nem eszébe jut, hanem szinte ő maga mondja. 

Transzgenerációs átöröklés – jut eszébe a mostanában sokat kutatott téma, de gyorsan elhessegeti a gondolatot, és azon veszi észre magát, hogy a festék foltot súrolja. 

Nagymamát látja maga előtt, ahogyan gondosan kitakarítja minden szombaton a számára legkedvesebb templomot. Virágokat tesz az úrasztalára, gyors lépteivel végighalad a templom padjai között, letörli a port, és közben hálát ad. Mintha minden lépésének ritmusával imádkozna. Mintha kilépné magából a fájdalmakat, az élet terheit, hogy majd ki tudja mondani, azért mégis csak megérte ez a hét is, azért mégis csak van miért, van kiért hálásnak lenni. 

Transzgenerációs átöröklés – jut eszébe újra a gondolat, és azon veszi észre magát, hogy a két év porától megtisztult az ablak üvege. 

Nagymamájára gondol. Az életére. A mindennapjaira. A pillanatra, amikor imádkozni tanította. A pillanatra, amikor kézen fogta és templomba vitte. A napokra, amikor együtt helyeztek virágot az úrasztalára és ketten törülgették tisztára a padokat. Eszébe jut a bűvös mondata: Rend a lelke mindennek! Nem is, nem eszébe jut, hanem szinte ő maga mondja. 

Tiszta az ablak. Az asztalra elhelyezte a frissen mosott, gondosan kivasalt terítőt. Gyertyát gyújt. Imát mondana, de nem találja a szavakat. Fáradt, meg különben is, pár napja nincs jóban az Istennel.

Rend a lelke mindennek! – sóhajt fel, és szeretné olyan hittel kimondani, mint a nagymamája. Szeretné hinni, hogy egyszer majd, ha majd minden lassan a helyére került, ő is képes lesz kimondani: köszi, Isten, rend van a lélekben is. 

Addig is tanul elengedni – van örökölt mintája, hogyan teheti. 

Tanul segítséget kérni – tudja, nincs egyedül. 

Tanul tovább lépni – van örökölt mintája, hogyan hagyhatja háta mögött. 

Tanul kiállni magáért – hiszi, van, aki megtartja, ha kudarcot vallana. 

Tanulja elhinni újra: a kéz feléje is nyúlik, most is. Felemeli. Segíti, hogy rend legyen a lelke mindennek vagy inkább, hogy rend legyen a lélekben.

Magyari Zita Emese, ifjúsági és egyetemi lelkész