Egy kérdéssel indult el lélekben a vulkánkitörés.

– Néni, maga hívő? – szegezte nekem a kérdést egy hatéves gyerek.

Nem tudtam válaszolni. Nem jött a határozott igen. Láttam a szemében a csillogást, éreztem, hogy azt várja, azt mondom majd, hogy igen. A pillanat töredékében fejben lefuttattam az összes eddigi kételkedőprogramomat, közben mélyen a szemébe néztem. Azt hiszem, érezte a bizonytalankodásomat. Azt hiszem, látta rajtam, hogy szeretném kikerülni a választ. Mintha dacolt volna velem, folytatta:

– Mondja, hisz abban, hogy Isten most is vigyázz ránk? – és már a kezemet szorította.

– Igen, hiszem. Hiszem, hogy van egy Isten, aki mindeneket fenntart és igazgat – mondtam ki először magamnak.

Ott állt velem szemben a hatéves gyerek, aki éppen néhány héttel azelőtt veszítette el az otthonát, tulajdonképpen az életét, és miközben én időről időre perlekedek a Megtartóval, ő csillogó szemekkel nézett, és várta, erősítsem meg, mondjam ki én is: Isten nem hagy cserben.

Aztán valami ösztönös, mély bizonyossággal mondtam ki a várt mondatot, és kitört a lelki vulkán. Hirtelen omladozni kezdett az előítéletek kemény fala, és látni kezdtem őt, a törékeny gyermeket. Az addig különálló, de emberségünkben bennünket összekötő apró szilánkjaink összeilleszkedtek.

Lassan, rendre válik le rólunk mindaz, ami mély, igaz, emberi. Lassan, rendre porlik le rólunk a velünk született jóság. Lassan, rendre válik le rólunk mindaz, ami hitet ébreszt, reményt ad…

Lassan, rendre építjük magunk köré az előítéletek kemény falát. Lassan, rendre alakítjuk ki magunkban a mindig minden helyzetet uralni akaró, mindent egyedül véghezvinni akaró ént…

Lassan, rendre távolodunk, kerülünk egyre messzebbre egymástól, és lassan, rendre ismerjük fel töredezettségeinket. Lassan, rendre tanulunk meg kételkedni és lassan, rendre tanuljuk újra a bizalmat, a hitet…

Egy kérdés, egy éppen ott és éppen akkor rólunk szóló mondat hozza közelebb az embert az emberhez. Egy-egy kimondott vagy halkan suttogott szó ismerteti fel, előítéleteink mögött ott lapul az a valami, ami összekapcsol. Különbözőségeink mögött összetartozunk.

Az idegenségben talál ember az emberre, ott, a senki földjén, az ismeretlenben látja meg a másikban az ismerőst, az embert. Töredezettségeiben, a közömbös városban ismeri fel, hogy más-más pohárból isszuk ugyanazt a vizet.

Magyari Zita Emese, ifjúsági lelkész, Kolozsvár