Mintha egy pillantás alatt szárnyalt volna el a nyár. Alig, hogy kibontotta a nyári nap az első sugarait, észre sem vette, és a nyári rendezvényeken összegyűjtött pólóit felváltotta a meleg ruha, a réteges öltözék. Bár egy ideje már naptár szerint őszt írunk, tudta, de nem tudatosította. Mintha nem venné észre, hogy él, de mégis tudja, hogy élete az övé, így telnek a nyarai egy ideje.

Most, hogy egyre rövidülnek a nappalok és hosszabbak, hidegebbek az esték, a pezsgő nyár után egyre többször marad csendjeivel egyedül. Leltárt készít. Gondosan elpakolja a nyári ruhákat, bedobozolja a nyár emlékeit, és figyel. Ezúttal belső önmagára. A megélt és megtapasztalt élményekre. A megélt és megtapasztalt örömökre és veszteségekre. A megélt és megtapasztalt lét elmúlt óráira. Mert innen visszatekintve, most már csak órákban méri a nyarat.

A mézaranyban pompázó természet belső világa felfedezésére hívja. Ilyenkor ősszel mindig többször jut eszébe nagyapó. Az öröme, az alázata, a megelégedettsége, amikor látta, beérett egy év munkája. Amikor újra megtapasztalta, előtte pompázik az év termése. Kezeinek munkája.

Előtte karszalagjai pompáznának, ha nem hordanák magukon a nyár rendezvényeinek porát. Nézi őket. Történetek derengenek fel. Arcok. Ragyogó szempárok. Játék. Erő. Tenni akarás. Dalokat hall. Lát fájdalmat és könnyeket is. Mert idén az örök pörgésben ott volt az elmúlás is.

Figyeli, forgatja nyarat idéző karszalagjait. Figyeli, forgatja magában a hozzájuk kapcsolódó történeteket is. Majd előkerül a doboz, az elmúlt tizenegy év karszalagjait őrző. Az idén szerzettek is megtalálják a helyüket. Csak az érzések kavarognak. Csak a történetek zúgnak még. Csak a csendes, hajnalig tartó beszélgetések zajosak még.

Rendrakás. Határozza meg magában röviden. Mert van valami, amit ilyenkor ősszel, amikor a csend lassan úrrá lesz rajtunk, megtapasztalhatunk, ez az a folyamat, amit úgy határozhatunk meg, hogy lassan minden a helyére kerül. Mintha az évnek, az elmúlt hónapoknak a munkája most érne be, mintha a csírából most lenne gyümölcs. Csak Te tudod, kedves olvasó, hogy a te életedben most mi minden kerül lassan a helyére…

Az örök pörgésben most egy pillanatra betör a lélekpihentető nyugalom. A megélt és megtapasztalt történetekről visszadereng az örök erő, ami az elmúlt időszakban is előre vitt, csak most rendrakásra hív. Rövidülnek a nappalok. Hosszabbak az esték. Az alkalom maga magát kínálja. Neked kell számba venned, neked kell rendbe raknod. Teljesen rendben van, ha közben perlekedsz, ha közben elmondod fájdalmaidat, ha közben hálát adsz és újra élni vágyod a pillanatot. Így kerül a helyére lassan, rendre minden. Így lesz teljes a rendrakás.

Gondosan lezárja a karszalagokat őrző dobozát. Képzeletben tükröt tart maga elé. Mosolyog. Arcán egy újabb ráncot fedez fel. Már nem harcol ellene. Békével összegezi, ez is egy újabb nyár elmúlását jelzi.

Ami újra tanította, hogyan higgyen egy nagyobb erőben, egy nagyobb hatalomban, a szelíden mosolygó gyermeki szempárban.

Ami újra tanította, hogy lélegezzen, játsszon, duplázzon minden pillanatot, és egy kicsit még maradjon gyermek, egy kicsit még maradjon önfeledt.

Ami újra tanította, milyen öröm lesz bohóckodásainkból, milyen erő egymásba kapaszkodásainkból, milyen zuhanás széthúzásainkból.

Kitekint az ablakon. A falevelek arany parkettet alkotnak, dúdolni kezd: „Utazunk, érkezünk, találkozunk és búcsúzunk […] De tudjuk, eljön még a nyár”. Összeköti a zsákot, benne a nyári ruhákkal. Csend van, a helyére került minden.

Magyari Zita Emese, Kolozsvár