Csend volt. A völgyet fátyolos, szürke köd borította. Ugyanolyan napnak indult ez is, mint az összes többi. Kissé fáradtan ébredt, de még így sem hagyta volna ki a szombati napot indító már-már szertartásos cselekedeteit. Elővette a dédapjától hagyományozódott fadobozos borotválkozó felszerelését, és alapos mozdulatokkal elhelyezte a konyha közepén lévő asztalra. A doboznak döltve maga elé tette a szegről leakasztott, régi, karcos tükröt. Elfoglalta a saját helyét, és a jól ismert mozdulatokkal, katonás pontossággal és merevséggel végigjárta már-már őszülő arca minden vonását. Tekintete ilyenkor még tisztább volt. Körülötte csend. Mozdulatlanság. Unokái tudták, ilyenkor nem szabad zavarni… Néhány perc volt, ami akkor végtelennek tűnő időként mutatkozott. A kályháról a sercegő vizet egy tálba töltötte, arcát a tenyereiben pihentette meg, majd tisztára mosta. Tekintete ragyogott. Unokái ekkor már izgatottan, de még mindig szótlanul és mozdulatlanul figyelték. „Indulhatunk.” – mondta, és magára öltötte szürkés-zöldes kabátját, hátára kötötte a tarisznyáját, és kinyújtotta kezét unokái felé. „A jó Isten legyen veletek!” – törte meg a csendet felesége, és egy-két rendre utasító szóval útnak eresztette unokáival.

Minden szombat ilyen volt. Unokáival barangolni indult, és közben mesélt, valósnak és időnként valótlannak tűnő történeteket…

Ilyenkor mindig felemlegette a letűnt korok viszontagságait, és sokat mesélt arról, hogy milyen volt gyerekként látni és hallani a háborúkat. Mesélt katonákról, harcokról. Mesélt gyárakban, robotszerű munkával eltöltött hosszú, végtelennek tűnő órákról. Mesélt a szeretetről, a szigorú számonkérő apai és sebeket borogató anyai törődésről. Mesélt a szerelemről, a pillanat töredékében, a tekintetek mély találkozásából érezhető, biztonságot nyújtó bizonyosságról. Vicceket mondott és nagyokat nevetett. Mesélt az Életről. Tanított. Történeteiben ott voltak a nagy álmok és a szabadságvágy, az erős akarat és kitartás, az alázatos hit és élni akarás.

A hegy tetejére érve leült, és megpihent. Már nem mesélt. Minden egyes lélegzetvétellel hálát adott a Teremtőnek. Tekintete körbejárt azon a tájon, amely a szülőföldet jelenti számára. A völgyből a köd egyre feljebb emelkedett, és ő csak bámulta a messzeséget, és semmi másra sem vágyott jobban, minthogy a nagy, körforgás által működő Mindenség aprócska részeként megértethesse unokáival, ilyen egyszerű és csodálatosan szép a Lét, mint a szombati sétáik. Van benne valami isteni és van benne valami különleges tettekre ösztönző emberi. Van benne valami békét teremtő nyugalom. Benne van a csend. Benne van az Ember, és benne van az Isten.

Az évek múltával a szombati séták egyre inkább kimaradoztak. Az egykor határozott kiállású, büszke tartású nagyapám, görbe és egész testtartásában reszkető öregemberré vált, munka érdesítette ráncos kezeit időnként vállunkon pihentetve tanított, szavak nélkül.

Mára már nem barangol szombatonként velünk, már nem mesél. Történeteiben mégis mindig otthonra lelek. Ezekben a megváltozott mindennapokban, amikor elfog a félelem és a szorongás, újra és újra átélem vele azokat a szombatokat. Ott ül az asztalnál, ugyanúgy, mint régen, aztán elindulunk, a templom után egyből a hegy felé tartunk, mintha tudná erre van most szükségem. A tetőn megpihenünk. Már nem perlekedek, nem akarom torkom szakadtából Isten felé üvölteni, hogy már megint cserben hagyott, a belső küzdelmek során ökölbe szorított kezeim imára kulcsolódnak, és csak egyszerűen hálás vagyok értük, kik élni tanítottak.

Csend van. A várost fátyolos köd borítja. Ugyanolyan napnak indult ez is, mint az összes többi. Megint fáradtan ébredtem, valami mégis megváltozott. A kanapémon ülök, és úgy hiszem, ezt jelenti otthon lenni a történetekben, ezt jelenti Isten nagyságának végeérhetetlenségében megpihentetni a törékeny, meg-megbotló emberi Létet.

 

Magyari Zita Emese,

ifjúsági lelkész, Kolozsvár