Hangosan, sebesen rohanunk át a perceken, miközben a vágyott pillanataink feltartóztathatatlanul szárnyalnak el. Villámgyorsan összegyűrjük a létezésünk óráit. Türelmetlenül keressük a kiutat az útvesztőinkből. Válaszok gyanánt a talánt nehezen fogadjuk el, azonnali igazságokra szomjazunk.

Nem szeretünk várni. Mégis várakozva éljük az életünket, némán, árnyak között ringatózva, mert talán a vágyott csoda még várat magára. Várjuk, hogy ez vagy az lejárjon, hogy ennek vagy annak vége legyen. „Csak ezt a napot éljem túl, aztán megteszem, amit hetek, hónapok vagy talán évek óta halogatok” – jelentjük ki egyik eseményből a másikba zuhanva. Fogadkozunk. Ígéreteket teszünk, a nagy újévi fogadalmakról nem is beszélve. Aztán a felszínes létezésünkben, a sekély mélységben és a mély sekélységben a kimondott „ha ez lejár” felszínén, éppen élni felejtünk el. Megélni. Átélni. Megérezni. Megtapintani. Csak egyszerűen észrevenni a pillanatot, és bátorsággal beleugrani.

Kétszáznegyvenötezer kétszáznyolcvan órát éltem meg eddig. Ennek legalább háromnegyedét töltöttem azzal, hogy vártam, hogy csak ez járjon le. Vártam és várattattak. Sokszor elhittem, hogy Ő is várakoztat.

A körforgalom egyik szerepe a közlekedési szabályok szerint a csökkentett várakozási idő, lehetővé tenni, hogy gyorsan haladjon a forgalom. Egyik vezetési órám alkalmával beragadtam egy körforgalomba. Az oktató felszólítóan jegyezte meg: „Észre kell venni a lehetőséget”. Vezetési óráink meghatározó mondata lett, beszélgetéseinknek visszatérő motívuma. Közhelyes, tudom, de azóta is sokszor eszembe jut.

Körkörösen éljük az életünket. Mintha az élettörténések, elakadások, a sémák és minták, az örömök és keserűségek ugyanúgy követnék benne egymást. Mintha a saját életünk középpontja körül forgolódnánk a „ha ez lejár” folyamatos önmagunkat áltató igazsága mögé bújva. Közben tavaszt nyár követ, majd ősz és tél, aztán újra tavasz, de mi még mindig azt várjuk, hogy ez vagy az még lejárjon.

A körforgalom előtt a közlekedési szabályok szerint lelassítunk, visszakapcsolunk a sebességváltóval. Körültekintünk, és a lehetőséget megragadva továbbmegyünk.

Te hányadik napja forgolódsz önnön létezésed középpontja körül?

Hányadik napja nem veszed észre a lehetőségeidet?

Hány órát töltöttél önmagad áltatásával vagy sebeidnek borogatásával?

Hány nap és hét telt el azóta, hogy azt mondtad, még csak ez a nap járjon le?

Hányadik napja vársz és váratnak?

Hányadik napja tartod fenn a forgalmat, vagy hányan vágták el előtted az utat?

Életed körforgalma előtt lassíts le, kérlek. Kapcsolj vissza. Tekints körül. Vedd észre a lehetőséget, és indulj. Hidd el, Ő nem várakoztat. Az alkalom maga magát kínálja, ahogy átléped a „ha ez lejár” küszöbét, csodáival kifeszül előtted a nagy mindenség.

Örökös vándorként életednek körfogalma előtt az Isten tenyerén pihensz, csendben simulsz bele a lassan elfogyó percekbe, miközben a vágyott pillanatokat szemléled. Már nem gyűröd össze a létezésnek óráit. Türelemmel keresed a kiutat, ha útvesztőbe kerülsz. A mélységek és magasságok között már tudod, hogy válaszként éppen elég a talán.

Magyari Zita Emese

egyetemi és ifjúsági lelkész

Kolozsvár