A kertet a sötétség árnyai ölelik körül, a csend némább, mint valaha bármikor. Ott ül az ember. Tekintetét az égre emeli, lelkét feltárja előtted. Szólna hozzád, de nehéz a szó, nehezen formálják a hangokat ajkai. Némán ül. Keresi a kapcsolódást veled. Keresi az akaratod mélységes titkainak felismeréséhez vezető ösvényeket. Szólna, de mintha erősebb lenne a csend, némaságával üzen feléd. Remeg, gyötrődik. Távol mindenkitől az egyedüllétet választja. Leül, és ajkai lassan formálni kezdik a hangokat: „Abba, Atyám! – fohászkodott –, te mindent megtehetsz. Vedd el tőlem ezt a kelyhet!”

A világot a kitárulkozó végtelen dicsőséges megújulásáról zengett dicshimnusz és a békétlenség fájdalmas panaszdalának ritmusa hatja át. Nagycsütörtök van. Mintha egyre erősebben lüktetne a mindenségben a csend. Reggel óta Dsida verse jár az eszemben, és ahogy kimondom: „Testem törött volt és nehéz a lelkem, / mint ki sötétben titkos útnak indult”, erősebben, mint valaha sejlik fel bennem a nagycsütörtöki érzés. Az Embert látom, az embereket, magunkat, kései tanítványokat, ahogy a csendből, a sötétségből kitörni vágyunk, és ezek elől menekülve, mégis ezekkel szemben állva keresünk téged nagycsütörtökön.

Ebben a nagy, tavaszi megbolydulásban, ebben a nagy világzajban ma erősebben fog el a „tompa borzalom” és a „mély, állati félelem”. Ahogy a húsvéthoz vezető úton csendjeimben egyre közelebb kerülök valódi önmagamhoz, megfelelés tépázta, felszínes mosolyaim mögött meglátom magamban Júdást, Pétert, Jánost, Jakabot. Felismerem, hányszor árultam el igaznak hitt értékeket, biztosként vallott meggyőződéseket, féltve dédelgetett álmokat. Hányszor fogadkoztam a kakas kukorékolása előtt vagy után, háromszor, aztán újra háromszor, talán már te sem számolod már, hányszor, tagadtam meg önmagamat, a szerelem szabadságát, az álmok határtalanságát, valahová tartozásom biztonságát. Tettem, és teszi ezt az ember, folyamatosan a különböző rendszerektől való félelemben, beilleszkedve kedvezőtlen normákban.

A tovább pörgő nagycsütörtöki események hatására felismerem magamban az alvó tanítványokat is, látom magam előtt azt is, Isten, hogy „Péter aludt, János aludt, Jakab/aludt, Máté aludt és mind aludtak”, és én is, mi is, mind aludtunk. Remegni kezdek. Félek, hogy talán ma is, megint, mint megannyi határidővel túlzsúfolt nap után, bele fogok aludni az imában. Aztán a Mestert látom, ahogy távolodik és közeledik alakja a kert sötétjében és csendjében. Egyedül van, körülnéz, szólna. Újra Dsida sorai jutnak eszembe: „Körülnéztem: szerettem volna néhány / szót váltani jó, meghitt emberekkel”. De nincs, kivel, neki sem volt kivel. Idén sincs, hisz mind aludtak, mind aludtunk…

Tovább és még tovább pörögnek elmémben a nagycsütörtöki érzés idézte képek, akár egy film képkockái. Időnként a félelem és bizonytalanság uralkodik el rajtam, máskor a megrezdülő függönyök mögött látom a valami más reményét. Fáradtság gyötörte, táskás szemeim mögött tekintem elhomályosodik, arcomon végigcsorognak a könnycseppek. A fájdalom és hála édesen-keserű könnyei. Ajkaim hangokat formálnak, hozzád szólókat, mert tudod, Isten, kiissza és kiitta évről évre vele együtt a keserűség poharát az ember, valahogy mégis újra és újra bebizonyosodik ezen a napon, hogy mennyire nehéz embernek lenni. Bár ezen a napon a túlcsorduló gyötrő kérdések mellett feladatot is örököltünk a kenyér megtörése után, „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, mégis oly sokszor bukunk el a Te országodnak építésében, a Jézus követésben.

A kertet a sötétség árnyai ölelik körül, a csend némább, mint valaha bármikor. Ott ül az ember. Tekintetét az égre emeli, lelkét feltárja előtted. Szólna hozzád, de nehéz a szó, nehezen formálják a hangokat ajkai. Némán ül. Keresi a kapcsolódást veled. Keresi akaratod mélységes titkainak a felismeréséhez vezető ösvényeket. Szólna, de mintha erősebb lenne a csend, némaságával üzen feléd. Remeg, gyötrődik. Kéri, múljon el tőle ez a keserű pohár, de perlekedő, önnön sorsa miatt önmagát gyötrő, téged vádoló szavai elnémulnak: „De ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!”

A világot a kitárulkozó végtelen, dicsőséges megújulásáról zengett dicshimnusz, a békétlenség fájdalmas panaszdalának ritmusa hatja át. Nagycsütörtök van. Mintha egyre erősebben lüktetne a mindenségben a csend. Kiissza, kiitta idén is vele együtt az ember a keserűség poharát, és a gyötrő, perlekedő kérdései mögött felismeri, hogy csak veled, a te akaratodra egészen és teljesen ráhagyatkozva válik, lesz igazzá, teljessé a létezése. Ha kimondja: Isten, rád bízom, legyen meg a te akaratod. Ámen.

 

Magyari Zita Emese,

ifjúsági és egyetemi lelkész