Lassan zakatol végig a sebesnek nem nevezhető vonat a hófödte tájon. A nap az utolsó sugarát szórja szét. A messzi távolban még látni vél néhány fénysugarat. A messzeségen csend és béke honol. A völgyekben megjelenő házakon a múlt öröksége, a kimagasló tornyokon a hagyomány értéke rajzolódik ki. Mellettük ott vannak az omladozó falak. Látszik, ahogy összedőlnek a régen álmodott álmok. Figyeli az út mellett fel-felbukkanó romokat. Mindenik az idő múlását fémjelzi. A kopár fák a havas tájon az évszakok körforgásszerű váltakozására figyelmeztetnek. A rozsda színezte sínpárok az idő múlásáról árulkodnak. Az omladozó házak, a romok az emberi kéz alkotásainak mulandóságáról beszélnek. S valahol ott belül, igazán mélyen az elhagyatottságról. Alkonyodni kezd. Mintha a vonat a múltból a jövőbe tartana, de előtte még lehetőséget teremt emészteni a szürkeséggel egyre erősödő elhagyatottság érzését.

Térerő nincs. Az áramforrás is csak néha működik. Az egyetlen könyvet, amit csak azért pakolt be, mert minden utazáshoz kell legalább egy könyv, végigolvasta. Így, hogy semmi nem veszi el a figyelmét, így hogy nem kell azonnal reagálni az üzenetekre, és görgetni sem tud, kifele bámul az ablakon át. Nem tesz semmit, csak figyel. Mintha lelassult volna az idő és az idővel együtt ő maga is. Figyeli a tájat, a fákat, az omladozó házakat. Egyre több mindent vesz észre, egyre tisztább, élesebb a kép.

Felszínes létezésünkben a sekély mélységben és a mély sekélységben, a folyamatos száguldozásainkban éppen figyelni felejtünk el. Megérteni. Megélni. Megélni. Átélni. Megérezni. Megtapintani. Egyszerűen észrevenni a pillanatot, és bátorsággal beleugrani. Az események forgatagában, egyikből a másikba zuhanva, jelentjük ki sorra, hogy ha ez vagy az lejár, ezt vagy azt tesszük. Fogadkozunk. Ígéreteket teszünk. Közben meg elfelejtük a régi álmokat, azokat, amelyekért egykor még harcba szálltunk. Közben meg csak a ruhatárunk darabjainak váltakozása miatt ismerjük fel egy újabb évszak elmúlását. Közben nem látjuk meg, hogy a rozsda marni kezdi a szomszéd kapujának kilincsét. Közben észre sem vesszük, hogy ott az út mentén, ahol nap mint nap elhaladunk, összedőlt egy újabb ház. Közben meg az események forgatagában nem is ismerjük az elhagyatottság érzését… Vagy csak nem merünk róla beszélni?

Lassan halad a vonat, csattogtat a síneken, hallgatja. Mintha a föld szívét hallaná dobbani. A távolba a házak ablakából fény világlik, az életet hirdeti, és élni hív. Aztán újra sötét lesz, vakító, az út mellett ott áll a ház, nincs benne fény, omladozik a fala. A nagyvárosi állomáson egy kislány száll fel a vonatra, üresen nyújtja segítségre szoruló tenyerét. Kint a padon dideregve ül egy kisfiú, látszik rajta, szeretné, ha végre valaki őt is felemelné…

Ha körbenézel és megengeded magadnak, hogy láss is, akkor valóban látni fogod a környezetedet. Érezni fogod a rezdüléseit, a fájdalmait. Sőt látni fogod, hogyan múlik az élet. Ha sokat figyeled, talán te is felismered, hogy felelősséggel tartozol. A teremtés hajnalán ugyanis Isten a képmására teremtett embert felelősséggel ruházta fel, a gondoskodó uralmában való részvételre szólította fel, nem önkényes uralkodásra, hanem megőrzésre és fejlesztésre. Ez nem egy alkalomszerű felkérés, hanem életre szóló kötelesség. A teremtés művének folytatása az ember feladata, az alkotó nem pihen, hanem vár. Várja, hogy végre lépjen az ember. Az ember pedig várja, hogy még ez vagy az is elmúljon, hogy aztán indulni, lépni, tenni tudjon.

Ha megtehetnéd, ha tehetnél bármit, hogy szebb napok jöjjenek, hogy élhetőbbek legyenek a holnapok, mondd, mit tennél igazán?

 

Magyari Zita Emese

egyetemi és ifjúsági lelkész