Van úgy, hogy értetlenül állsz a Léttel szemben. Felfoghatatlannak, hihetetlennek tűnik Isten akarata. A miértek végeláthatlan sorozatával, tekintetedet az égre emeled. Válaszokat keresel, a mindenség működésének felfogásában, az emberséged idejének korlátoltságában megmutatkozó miértekre. És amikor fájdalmasan beleütközöl határaidba, rádöbbensz, van, amire nincs emberi válasz. Ezt azért mégsem olyan egyszerű elfogadnod, hisz mindent érteni akarsz és uralni.
Ott állsz, Te, az Ember. Vagy Te és vannak a kérdéseid. Vagy Te és van Ő, az Isten.
Van Isten, aki elől éppen most elfordítani igyekszel tekintetedet, mert úgy tűnik rászedett. Úgy tűnik ott hagyott, válaszok nélkül. Bár nagyon jól tudod, hogy ő csak jó lehet, bár megtanultad rá kell hagyatkoznod… Akkor és ott, akkor és abban a helyzetben nem tudod kimondani: “Isten, legyen meg a Te akaratod”. Perlekedsz, Vele és akaratával.
Vagy Te, az Ember, és van Ő, az Isten. Bent zaj, kint csend. A kerek egész most benned összetörött. Ilyenkor a csend, nem néma, hanem zúg, kérdésekkel telített… Aztán elindulsz. Akarod is, meg nem is hinni, hogy az Életnek vannak ilyen pillanatai is, van, hogy erőd nem elég, küzdelmed kevés, de tovább kell menni. Elindulsz, de érzed hiányzik valami. A hiány csontbavágóan kemény. Ott állsz, és keresed Istent, aztán eszedbe jut, nem vagytok jóba, mert azt hiszed, rászedett. Aztán újra szólnak, és már tudod Te is, fel kell állni, meg kell tenni azt a lépést, menni kell, tovább. Istent keresed elindulásaidban, Őt keresed a téged körülölelő mindenségben.
És ahogyan a Lét csodáit újra és újra megtapasztalni véled, megérint a végtelen, nem értelmeddel, hanem valód teljességével ráhagyatkozol, engeded, hogy része legyél. Csak a kérdés üvölt még mindig benned… Ott állsz, valamiért pont akkor és pont ott, újra érezd, hogy Ő működik a nagy mindenségben, és olyan csodálatos, olyan kimeríthetetlen… És ahogyan körülfon és felemel, feltörik benned újra a valódat régóta marcangoló kérdés, melyre még nem kaptad meg válaszod, mely teherként nehezedik rád. Ott vagy Te, az Ember, és ott van a végtelen csodája. Ott vagy Te, az Ember, és ott vannak a kérdéseid. Ott vagy Te, az Ember, és ott van Ő, az Isten. Mondanád, üvöltenéd, hogy rászedett, de közvetlensége elnyom és felemel. Nincs magyarázatgyártás, nincs kétely és kérdés. Ott vagy Te, az Ember, és ott van Ő, az Isten. És ekkor hirtelen rádöbbensz, nem kell mindenre emberi válaszod, van, amit nem tudsz és nem is kell megmagyaráznod… És abban a pillanatban kimondod, “Isten, Rád bízom, tedd meg helyettem, amit én nem tudok. Elfogadom, legyen meg a Te akaratod.”
Egy mély levegő, és érzed: vagy Te, az Ember, és van Ő, az Isten. Veled van. Ő sosem hagy cserbe, csak van, amit egyszerűen rá kell bíznod, hogy neked, az Embernek könnyebb legyen.
Tekintetedet az égre emeled, és érzed, egységet alkotok… Megnyugodhatsz akaratában.
Most már jó, hiszed újra, hogy tenyerén hordoz.
Most már jó, hiszed, hogy bár kezeket kell elengedj, valahol mind egybetartoztunk. Mind Hozzá.
Most már jó, érzed újra, mert vagy Te, az Ember, és van Ő, az Isten, és feltör, megállíthatatlanul benned: “Urunk, Atyánk, az ég lakója, a csillagoknak alkotója, fenntartod mindenütt a rendet, a Te akaratod legyen meg”.
Rábízod magad, mert így valahogy könnyebb. Az élet terheit időnként boldogan, máskor csüggedten hordoznod.
Magyari Zita-Emese, teológiai hallgató