Egyre hosszabbak az estéi. A sötétség nap mint nap korábban érkezik. A második gyertyát is meggyújtotta. Figyeli, ahogy növekszik a fény, és betölti a szobát. Leltárt készít. Számolgatja megélt örömeit. Hosszasan elidőzik kudarcai felett. Így, hogy erősebb a bizonytalanság, és nehezebb fellelni a bizonyosságokat, sokat vívódik. Döntéseit vonja újra meg újra kétségbe. A bizalom erős fonalába kapaszkodna, de érzi, újra kellene fonni.

Anyóra gondol. Látja maga előtt, ahogyan görnyedt testtel és remegő kézzel fát hasogat. Beviszi a kályha elé, megrakja a tüzet, majd a hokedlire ül. Törökbúzát fejt.

Gondolatban ott ül a lábai előtt. Anyó mesél. Ő hallgatja. Egy-egy csuszát – mint Horváth István versében apó – feléje dob. Ő tornyot épít – éppen úgy, mint a versben. Majd egy gondatlan mozdulat, és leomlik a torony.

Pontosan ilyen a létezés! – sóhajt fel. Gondosan építgetjük „tornyainkat”, aztán az élet, a sors vagy mi magunk – csakhogy mindig könnyebb másra fogni – egy-egy gondatlan mozdulattal ledönti azt. Ilyenkor úgy érezzük, a világegyetem, a sors, sőt maga Isten is ellenünk játszik. Ezek azok a napok, amikor úgy ítéljük meg a helyzeteket, mintha Isten nem vigyázna ránk, nem viselné gondunkat, és a létezés örömének dicshimnusza helyett csak panaszdal hagyja el ajkunkat.

Anyóra gondol. Látja maga előtt, ahogy mosolyogva hallgatja gyermeteg sérelmeinek özönét. Dühöng. Toporzékolása sírásba vált át. Anyó mosolyog, és a jól ismert verset idézi, most is ugyanúgy: „Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat. / Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is, / és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is. / […] de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. / Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak”. (Horváth István: Tornyot raktam)

Egyre hosszabbak az esték. A sötétség nap mint nap korábban érkezik. A második gyertyát is meggyújtotta. Figyeli, ahogy növekszik a fény, és betölti a szobát. Leltárt készít. Anyóra gondol. Képzeletben megfogja a kezét. Hálát ad, hogy ma is tanítja imára kulcsolni a dühtől ökölbe szorított kezeit. Hálát ad, hogy ma is tanítja: „amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni”. Hálát ad, hogy egész lényével azóta, hogy először imádkozni tanította, mutatja: egészen és teljesen Istenre bízva életünket, még a legnagyobbnak tűnő veszteségek után is van lehetőség újraépíteni azokat a bizonyos tornyokat.

A sötétség egyre nagyobb, a bizonytalanság körbefon, de növekszik a fény, bizonyosságokat hoz. Most volna jó hazamenni, leülni anyó lábához, hitéből megerősödni, imájával útra kelni és a tornyot újra felrakni.

 

Magyari Zita Emese,

egyetemi és ifjúsági lelkész