A nyári naplementében az aranymező szélén állt. Mindig így nevezte az aranysárgában tündöklő búzamezőt. Ott állt, és hallgatta a tücskök ciripelését. Zenéjük dallamában mintha a szavak nélkül szólót, az Istent, hallotta volna. Állt és figyelt. Rövid várakozás után gyermeki önfeledtséggel vetette bele magát. A szabadság ízével és érzésével rohant végig rajta. Mintha nem lenne holnap és tegnap, csak a ma, a pillanat. Teste minden aprócska részével átadta magát a fejüket meghajtó búzakalászok érintésének, és szaladt. A végtelen felé.

Mert ilyenkor mindig azt érezte, a végtelen elérhető, megtapintható, kiformálható.

Mert ilyenkor mindig azt érezte, a pillanat töredékében, a kimondhatatlan szavak dallamának csendjében, Léte összekapcsolódik a Létezéssel. Az idő bűvös vonala megszakad, és csak a most van.

Mert ilyenkor a jelen elvesztette a formáját, csak a pillanat volt érezhető, ahogy az emberi Létezés falán áttör és lelassítja azt.

Mert ilyenkor a pillanatban összekapcsolódott a törékeny, ingatag, véges a tökéletes, meg nem ingó, végtelennel.

Azóta évről-évre távolról figyeli az aranymezőket, tekintete, akár a semmibe elmerülő üresnek tűnő, komoly nézés sokáig rajtuk felejtődik, de most már nem mer beleugrani, nem meri belevetni magát, nem tudja elengedni a hosszú évek óta vállait nyomó terheket. Csak nézi, vágyakozóan figyeli az aranymezőket és a bennük tündöklő pipacsokat.

Azóta évről-évre belefeledkezve a körforgásszerű Létezésben, csak néha, vagy egyáltalán nem tűnik fel számára, újra aranysárga színekben tündököl, és élni, nemcsak elélni hív a végtelen.

Azóta van, hogy észre sem veszi, elszalad az aranymezők mellett, elsurran a pillanattal együtt.

Teste minden aprócska részében érezte a tegnapok ki nem mondott terhének sajogató érzését.  A mindennapi kenyér helyett cinikusan a mindennapi feszültséget kérte, a hajnali induláskor, mert úgy érezte, így harcokkal és feszültségekkel lehet csak teljes a létezése. Az elvárások tömkelegében magába rejtőzve, bizalmatlanul élte napjait, talán az úgyis csak az lesz, aminek lenni kell érzésével. Minden nap ugyanazokat az utakat járva. Míg egy nap, egy, a jól ismert helyen, ahol a mindennapi perecet szerezte be, megpillantotta a falra festett hatalmas búzakalászt.

Tekintette a pillanat töredékében elvesztődött a búzakalászon, csak néhány másodpercig, mert ennyi volt, egy másodperc, amíg megállni mert. Egy másodperc, ami tanította, hogy lassabban volna jó élni. Egy búzakalász, ami figyelmeztette, lassabban volna jó élni. Lassabban kellene járni a formák közé szorított táncot, és esélyt adni a pillanatnak. Lassabban kellene létezni, hogy észrevegyük a Létezés aprócska jeleit, amelyek kapcsolódni hívnak, kapcsolódni az előttünk is kitáruló végtelenhez.

Egy gyermekkori búzamezőt volna jó találni, abba belevetni magunkat, leszakítani egy búzakalászt, hadd emlékeztessen: bennünk van minden, amire ehhez az egyre teljesedő emberi létezésünkhöz szükségünk lehet.

 

Magyari Zita Emese, ifjúsági lelkész